Amatőr gondolatok, kritikákkal vegyítve, az önreflexió jegyében.

Vacskamati blog

Amatőr gondolatok kritikákkal vegyítve, az önreflexió jegyében.

Vallás: A láthatatlanság mint előny és mint hiányosság

2013.01.21. 03:03 S. M.

A „Miért létezik a vallás?” kérdés válaszainak egyikére véltem rátalálni akkor, mikor eszembe jutott ez: az Isten nem látható, és nem is lesz látható soha.

A vallás ezt a láthatatlanságot axiómaként hirdeti, mikor azt mondja, hogy hinni csakis a tudás hiányában erény, sőt mondhatjuk: lehetséges. Mivel a tudás birtokában már nem hitről beszélünk.

A gondolatkísérlet lényege, hogy mi lenne, ha a vallás tárgya, a csodák, Isten, Jézus, ezek láthatók lennének.

Az ateista érvrendszerben fel szokott merülni, hogy ha a vallásos érvelő azzal hozakodik elő, hogy a Biblia a fizikai bizonyítékok nélkül is egy csodás könyv (amely érveléssel egyébként rendszeresen szembemennek a nagyobb katolikus prédikátorok, mondván, hogy „a mi vallásunk nemcsak egy filozófia”, hanem a hús-vér emberré lett Isten adja a hitelét úgymond), akkor mit gondoljunk egyrészt a Biblia sötétebb fejezeteiről (lásd a teljes ószövetséget gylag), másrészt a világirodalom klasszikusairól: Jean Valjean, Kis Herceg stb., megannyi szívszaggató karakter és történet, még közelebbiek is hozzánk talán, mint a vízen járó Jézus.

Aztán arra gondolok, hogy ezek a történetek nem mindenkinek tetszenek. Nincs olyan létező dolog, ami mindenkinek tetszene. Ami megfogható, abba már bele van kódolva, hogy nem tetszik mindenkinek. A dolgok nevének kimondása 3/4-ed részben megöli magát a dolgot - írta Mallarmé.

Minden létező megszüli a maga alternatívájának a piacát.

Mi lenne tehát, ha meglátnánk Jézust? Látnánk az arcát, a haját, a szakállának a hosszát, a ráncait, a szemkivágását, az izomzatát. Egy rakás ember kiábrándulna, akárhogy nézne ki. Mint ahogy kiábrándulunk akkor, mikor megfilmesítenek egy könyvet.

De azzal, hogy nem látjuk, azzal nem ábrándul ki senki. Mindenkinek megvan a saját kis Jézusa.

A vallás így egy közös pont tud lenni. A kezünk összeért a végtelenben. Emiatt jó közösségi összetartó erő a vallás. Te is vallásos vagy, én is vallásos vagy, van bennünk valami közös, és sosem veszünk rajta össze, mert ez az egész virtuális.

A virtualitással ugyanakkor ez esetben valószínűleg pont ugyanaz a baj is, mint a pénz esetében. Bár a virtuális pénz, a hitel is motivál, viszont nem tudod, hol vannak a határok. Mikortól túl sok a hitel.

Egy vallásos közösségben sem tudod, hol vannak a határok. Én ezt megtapasztaltam. Sose mertem például viccelődni, és mindig túl komoly voltam a pappal szemben vagy a sekrestyében a ministráns gyerekekkel szemben. Még gyónáskor is előjött, hogy úgy éreztem, túl komolyan vettem egy-egy kérdést.

Vagy például a Brian élete című film, ami a családomnak olyan nagyon-nagyon tetszett, hiába, nagy Monthy Python rajongók voltak, nálam kiverte a biztosítékot. De mások eseteit is említhetném: érdekes volt például, hogy az Igazából szerelem című filmről a nővérem mennyit áradozott, évekkel később pedig már megváltoztatta az álláspontját: neki az úgymond túl sok volt már. Bekattant valami.

Sose lehet tudni, mikortól sértesz meg egy vallásost egy vallásos témájú viccel. Vagy mikortól számít „vásár a templomban” jelenségnek a templom szájtján lévő viccrovat.

Én mindig következetes keresztény voltam. Nem szerettem a vallásos vicceket, nem szerettem, ha apám véleményezi a mise után a prédikációt (még ha pozitívan, akkor se – annak nem az a funkciója, hogy véleményezzem, hanem hogy hasson rám; a véleményezéssel pont hogy hatástalanná oldom) és disszonánsnak láttam a szórakozó keresztény fiatalt mint jelenséget.

És emiatt tökéletesen helyénvalónak tartom azt az ateista érvelést, hogy az inkvizíció nem túlkapás volt, hanem következetesség, és hogy az igazi keresztény búsul.


Címkék: vallás filozófia ateizmus

comments powered by Disqus