Amatőr gondolatok, kritikákkal vegyítve, az önreflexió jegyében.

Vacskamati blog

Amatőr gondolatok kritikákkal vegyítve, az önreflexió jegyében.

WALL-E

2008.07.26. 00:49 S. M.

A lelkünk valahogy úgy nézhet ki, mint ezek a robotok.

Van, aki szerint az emberek belerondítanak a képbe. Annyiban igazat adok neki, hogy az ember először tényleg idegen a mesevilágtól, csak hát ez olyan mély koncepcionális kérdés, hogy ebbe nem lehet belekötni. Ha kivesszük az embert, megszűnik a történet. Talán ilyenkor jogos valamelyest azt mondani, hogy akkor írjál helyette mást. Van egy pont, mikor a kritika túl mélyet akar szakítani a műből, és esetleg nem veszi észre, hogy megkérdőjelezte a lényeget, az meg tiltott művelet (igen, a lényeg a szerelem, és a háttérsztori).

Az meg, hogy a film leülne? Ugyan hol? Végkövetkeztetése téves: ez igenis különleges film.

Szükség van az emberekre, mégiscsak termékeny ellenpontozást nyújtanak a robotok mellé. Ám úgy, hogy nem borítják fel az egyensúlyt: el vannak távolítva tőlünk, evolúciósan máshol tartanak, pacák, képességeiket illetően majdhogynem a robotok szintjére vannak süllyesztve. Nem egyszer látunk utalást arra, hogy próbálgatják az evolucionálisan oly ikonikus, és oly elhízott kéz- és lábfejüket, akárcsak a robotok a kétujjas tenyerüket. Tulajdonképpen asszisztálnak a két főhősnek és a robotvilágnak, hozzák a narratívát. De úgy, hogy nem képeznek ellenséget. Talán épp emiatt a hangsúlytalanságuk miatt hárul el a fejük felől a giccsveszély felhője, ami fennállhatna például a kapitánynak a kormánykerékkel vívott öntudatos vitájában.

És akkor még nem is beszéltünk arról a parodikus és zseniálisan találó utalásról a Titanic süllyedős jelenetére. Zseniális hasonlat, hiszen a Titanic-beli opportunizmus-kritika pontosan ideillik. Ám míg ott mindez felkavar, itt csak mosolygunk a kedves emberpacákon. Az emberkén, aki gyermekien rácsodálkozik egy bakancsba plántált virághajtásra, és újrakezdi az evolúciót azzal, hogy felkel a székéből, s járni tanul, mint a kisgyermek. Gyönyörű momentumok.

Egy-egy pillanatra még saját magunkat is meglátjuk a mozi kényelmes foteljában, ahogy nézünk a vászonra, ahogy ők ott a képernyőjükre.

Papp Sándor Zsigmond (Népszabadság) kritikájával maradéktalanul egyetértek, írásában előbukkan a ritka momentum, mikor a kritikus feladja a kritikai attitűdöt, s kifejezi, hogy nem tud mást tenni, mint a maga módján hangot adni a rajongásának. Kevés film képes ilyenre, és most is azt kell mondanom, hogy „off the charts”.

Angelday Józsi és közönsége mérsékelten lelkes, nekik sem tetszettek az emberek. Szerintem ők pixarilag túl műveltek.

Lányi D. (PORT.hu) (és a többiek is) elámul azon, hogyan lehetséges ennyire érdekes 30 percet varázsolni egy szemétgyűjtő robot mindennapjáról, paradoxonnak nevezve ezt. Pedig nagyon egyszerű, minden mesének elsődleges törekvése az absztrakció, hogy eltávolítson, ugyanakkor megtartva egy minimális antropomorf tipológiát. Ezzel nem mást, mint a lényeget emelik ki. Olyan, mint a fényképészetben a mélységélesség. Ráadásul a robotallegóriákkal mindig együttjár valamiféle bájos algoritmizálása az emberi természet egy-egy momentumának (l. a napelemeket, vagy a lánckerék-papucsos részt).

Nos, az absztrakcióval persze nyilván túl messzire is lehet menni, ám itt ez a játék minden képzeletet felülmúlóan működik, sőt virágzik. És látszik is, hogy nagyon kidolgozott, kifinomult koncepció eredménye. A robot kicsi, kocka, gurul. Ugyanakkor tud remegni, elbújni, fejet behúzni, mint egy sün, van két ujja a kezén, így össze tudja kulcsolni őket, valamint a szemkialakítás is olyan, hogy a szemöldök ábrázolódik. Ugyanez vonatkozik EVA-ra is, ő egy szintén minimalista, gömbölyded robot, viszont modern, így a korlátokat eleve magyarázat nélkül lehet átlépni: ha kézre van szüksége, kiválik az oldalából. A két robot csak egy-egy szót tud kimondani, dialógusuk jószerivel egymás nevén szólítgatása. Hogy visszautaljak a kezdő mondatomra: ennél többet, azt hiszem, a lelkünk sem tesz. (De van egy tippem, hogy az alkotók eltöprengtek rajta, nem túl sok-e már ez is. Mindenesetre a magyar szinkronból legalábbis kihallatszik az emberi felhang, de az összképen ez sem ront.)

A Robots kezes-lábas, beszélős robotjai ehhez képest kezdetleges, bátortalan lépés, pedig már az is az absztrakciós elmélet fogaskerekeit kezdte el kattogtatni bennem.

Csodálatos és emlékezetes alkotás, felemelő love story, zéró giccsfaktorral. Régen nem volt ilyen élményben részem. Irigylem a készítőket.
 


17 hozzászólás

Címkék: filmkritika

comments powered by Disqus