Amatőr gondolatok, kritikákkal vegyítve, az önreflexió jegyében.

Vacskamati blog

Amatőr gondolatok kritikákkal vegyítve, az önreflexió jegyében.

Forrest Gump

2008.09.15. 04:04 S. M.

Régebben nem szerettem ezt a filmet, de mostmár egész más a véleményem, nagyon megérint.

Valahogy minden klappol benne. A legszürkébb nyámnyogós hollywoodizmus a maga hömpölygő zenéjével, déli nyelvjárásával és csapongó tablószerűségével a végén összeáll egy csillogó egésszé, amely nem mellesleg nagyon amerikai, és mindemellett a legnagyobb mélységek fölött szökdécsel át játszi humorral.

Régen az volt a kifogásom, hogy Forrest Gump debilsége motiválatlan, mert valójában semmiben nem szenved hátrányt. Megzavart a gyermekkori rész. Emiatt Tom Hanks játéka is csak végső soron öncélú stílusparádénak hatott. Ráadásul az eredeti regényben állítólag még valamilyen matematikai feladatot is megold, így az sem egyértelmű már, miben is debil ő.

Hogy Forrest miért is debil, az nagyon egyszerű, de elgondolkodtató is. Ő ugyanis inverz hős; ezt a kifejezést meseszemináriumon hallottam először, mikor a Süsü a sárkányt tárgyaltuk. Biztos számos más példát fel lehetne hozni még, hogy csak egyet említsek: Brian élete. S nem véletlen, hogy az abszurd humorhoz érkeztünk, a hősök inverzitása ugyanis humorforrás. És egyben tragikumforrás.

Attól inverz egy hős, hogy a hősi sztereotípiák ellentéte. Hősiségét nem éli át cselekvése során, vagyis naiv, ellenben az azzal járó hiányt – a viszonzatlan szerelmet – érzi; vagyis épp olyan, mint egy ember. Az az érzésem, hogy az idő múlásával egyre inkább inverz hősöket alkotunk műveinkben, és ezt már sokan sokféleképp elmondták. A hősök inverzzé tétele az ezredévek óta tartó hőskultusz folyamatos demisztifikációjának része, azzal a fontos kitétellel, hogy – szemben a hősnélküliség dekadens paradigmájával – itt azért a képletben a hős megmarad, és nevettet és ríkat. Forrest maga is demisztifikáló ágens, ahogy véget vet Dan hadnagy családjának generációk óta öröklődő mártírhalál-hagyományának, megfosztva őt ezzel „végzetétől”. Az egyik hőssors így oltja ki a másikat. A két sors között ráadásul még találkozási pont is van, aminek csattanós poénja tovább súlyosbítja Dan hadnagy megsemmisültségét:

– Ott kellett volna meghalnom az embereimmel, de most csak egy rohadt nyomorék vagyok, egy lábatlan roncs! Nézd! Nézz rám! Látod? Tudod, milyen érzés, hogy nem tudod használni a lábad?
- Igen uram, tudom.

Az inverz hős egy ellentmondás. És talán azért szeretjük őket egyre jobban, mert egyre jobban érezzük a heroizmus szorító ellentmondásosságát. Hogy a hősiességgel valamit adunk, egyébként szándéktalanul, és emiatt nem kapunk meg valamit, ami viszont mindenkinek alanyi jogon járna. Van itt egy extra inverzitás még: a végén Jenny hozzámegy Forresthez, de nem Forrest hal meg, hanem Jenny. Ez a momentum egyébiránt beleillik abba a sorba, hogy akikkel Forrest kapcsolatba került, azok egytől egyig elhullottak John Lennontól Kennedy-ig (sőt, micsoda sorsirónia, Bubik Istvánig, a magyar hangjáig), igaz, ezek történelmi figurák voltak. Nem, Jenny halála, miután a lány olyan hosszú, civódásokkal és öngyilkosság-kísértésekkel tarkított utat járt be, míg megérkezett Forresthez, nyugtalanítóan értelmetlen.

A Forrest Gump nagy erőssége, hogy briliáns ügyességgel rátalál az archetípusokra. Forrest egy pillanatra sem mutatja meg érzelmeit, de nem heroikus elfojtás miatt, hanem mert ő ilyen. Ha megnézem a szkriptet, a feliratot külön, annyira tömény, annyira alkalmas szinte minden sora szállóigeként, hogy ezt nem is lehet máshogy elmondani, mint torzított beszéddel, máskülönben sok lenne. Így tud csak felolvasódni, így válik Forrest kíméletlenül hiteles hősi archetípussá, és ez ahhoz a kíméletlen felismeréshez is vezet, hogy a hősiesség valójában fogyatékosság. Amit nem akarunk, hanem ami magától van. Ezért valójában minden hős inverz. S hogy – visszautalva az elején említett tablószerűségre, azazhogy Forrest áll a hátterében minden fontosabb történelmi-kulturális fordulópontnak – mindennapi kis örömeinket és egész világunkat az ilyenek határozzák meg.

Archetípus a futás is, ami végigkíséri az életét. Ezzel mellesleg mindig csak azt tette, amit mondtak neki: „Fuss, Forrest, fuss!”. Ez, ami korábban az ellenséges gyerekek előli menekülést, egy futballcsapat felvirágoztatását, vietnámi osztagának megmentését és még megannyi mást jelentett, lesz a film végén önkifejezésének módja. Elindul a világba, s itt bomlik ki a nézőben az addig már beléplántált momentum archetípusa; a cél nélküli haladás, a folyamatos érkezés és elhagyás, menekülés, a teljes dereflexió. Az állás oppozíciója. Amiben aztán minden más ember meglátja a saját élete értelmét az ütközőmatrica-kereskedőtől a pólógyárosig.

Aztán a végén ő is megtanul sírni, mint a terminátor.


2 hozzászólás

Címkék: filmkritika

comments powered by Disqus