Amatőr gondolatok, kritikákkal vegyítve, az önreflexió jegyében.

Vacskamati blog

Amatőr gondolatok kritikákkal vegyítve, az önreflexió jegyében.

Magyar helyzet, média, nyelv, attitűd

2008.09.18. 01:12 S. M.

Ma a napilapok az őszödi beszéd kétéves évfordulójáról cikkeztek.

Az átlagos magyar ember képe egy külföldi számára – zavaros. A magyarokat magukba néző, szomorú embereknek tartják. A magyarok ezt tudják.

Az őszödi eseményekről széles a palettája a közemberek véleményének. Széles és zavaros. Vannak, akik felháborodásuknak adnak hangot, vannak, akik a másik oldal véleményét hangoztatják, és vannak a közönyösek. Abban nagyjából mindenki egyetért, hogy a helyzet rossz, hogy a magyar társadalom neurózisban szenved.

Ez abból is látszik, hogy növekszik a politikai osztály megvető elutasítottsága. Ezzel együtt persze csökken a demokratikus részvétel is.

Sok és sokféle a hang a médiában, de ebben a hangzavarban egyre többször kerül a felszínre mintegy győztesen egy frázis, ami egy politológus, Fritz Tamás könyvének címeként jelent meg először a köztudatban. A könyv címe: Egy következmények nélküli ország. A „következmények-nélküliség” mint frázis még nem tudott egészen elközhelyesedni, még mindig kifejtést igénylő valami. A következmények-nélküliség bénultságot, cselekvésképtelenséget jelent, mert normális esetben minden cselekvésnek van következménye. Ha egy társadalom erről beszél, saját cselekvésképtelenségéről, akkor az a társadalom az önreflexió csapdájába esett, a Frankl-i hiperreflexióba.

És a hiperreflexió: neurózis. Sajnos a magyar társadalomnak nincs más választása, másra nem tud reagálni, nincs más, amiről beszélni lehetne, és ne lenne teljesen irreleváns ehhez mérten. Akik közönyösen viseltetnek az őszödi téma iránt, azok megérezték ennek a helyzetnek a neurózisát. A közöny védekezés.

A hiperreflexív médiának egyik tünete az önismétlés, a terminológiai téblábolás. Amikor ugyanazokat a frázisokat puffogtatják a beszélgetős műsorokban, meghívott újságírókkal, az újat mondás legcsekélyebb reménye nélkül. Pedig ők az „igazságot” mondják. Másrészről az őszödi beszéd után azonnal megjelentek olyan vélemények is, amelyek – ha nem is mind egyenesen magasztalták, de legalábbis – fejet hajtottak annak retorikai értéke előtt. A merő újdonság frissítő ereje, és valóban, van abban a beszédben valami, ha úgy nézzük…

Úgy tűnik, választani kell a hiperreflexív igazmondás és a lényeget mellőző újat mondás között. A két csoport élesen elválik, és képviselőik egymás haragosai. Az újat mondók lenézik az igazmondókat azok terminológiai téblábolása miatt, butának, humortalannak és merevnek nézik őket, sokszor kipécézve frázisaik közül egyet-egyet, az igazmondók pedig felróják az újat mondóknak, hogy csak a valódit mondják, az igazat nem.

Két világ ez. És nincsenek egy szinten. Az újat mondó nem feltétlenül nem ért egyet azzal, hogy mondjuk a miniszterelnöknek le kellett volna mondania a beszéd után egy normális országban. Ő csak egyszerűen nem erről akar beszélni, és idegesíti, hogyha valaki nem bontja ki a valóság másik oldalát. Van egy olyan érzésem, hogy ha az igazmondók nem hangoztatnák a véleményüket, az újat mondók akkor azt mondanák. Az ellentét tehát látszólagos, illetve az attitűdökben jelenik meg: az újat mondó elutasítja az igazmondó azon attitűdjét, hogy az igazságról beszéljen, azazhogy ítéljen. Mert az újat mondó mindig újat akar mondani, nem akar sosem megállni. Ez a sztereotip értelmiségi egyetlen lételeme, és ebből lehet levezetni az áruló értelmiségi ismert fogalmát is.

Valójában cselekvés és verbalitás ellentéte ez. A cselekvésnek ítélet a kiindulópontja, a választás az egyik valóság mellett; a verbalitásnak nincs ilyen kiindulópontja. A verbális ember mindig új valóságok után kutat.

Ahogy így írtam, a gondolatsor végére megfordult a képlet: tágabb értelemben végülis az újat mondók a hiperreflexívek, de ezt már nem fejtem ki.


30 hozzászólás

Címkék: magyar társadalom önreflexió

comments powered by Disqus