Amatőr gondolatok, kritikákkal vegyítve, az önreflexió jegyében.

Vacskamati blog

Amatőr gondolatok kritikákkal vegyítve, az önreflexió jegyében.

Volt értelme Darth Vader életének?

2010.02.12. 21:04 S. M.

Kiskorában Darth Vader [dárt véder] egy tehetséges fiúcska volt. Megnyert egy motoros versenyt. Egy-két tehetségkutató felfedezte, és elkezdtek belőle hőst faragni. De Darth Vader, bizonyos frusztrációktól kísérve, egy nap átállt a „sötét” oldalra. Embereket fojtogatott, kegyetlen volt, elnyomta a szabadságharcosokat, és egy csúf ráncos embert szolgált. Élete végén pedig visszaállt a jó oldalra, oly módon, hogy ezt az öreg embert levetette a mélybe, és közben halálos sebeket szerzett. A klasszikus Star Wars sorozat utolsó részének végén minden megváltozott. Darth Vader, az ősgonosz pozitív szereplővé lépett elő. Méghozzá tragikus szereplővé.

Az eposz szerint Darth Vader kiválasztott, aki „egyensúlyt hoz az Erőbe”, amit valaki más, az ős-ősgonosz kibillentett.

Ez az „egyensúly”-dolog nekem olyan butaságnak hatott mindig. Miért az a cél, hogy egyensúlyban legyen jó és gonosz, miért nem az, hogy a jó felülkerekedjen? Mintha nem a győzelem volna a cél, hanem maga a küzdelem.

Az „egyensúlyt hozni az erőbe” üres, tautologikus kitétel: azért van szükség egy szereplőre, mert szükség van rá. Egyúttal metanarratív is: nem a történeten belül van valamelyik oldalnak szüksége rá, hanem a dramaturgnak van szüksége rá. És afféle relativizálás is ez, miszerint a jó csak a rossz viszonyában létezhet, és fordítva, így a két kategória elveszíti morális tartalmát, és a „sötét” pusztán stílusjegy lesz.

1. tézis: A narratíván belüli morális kategóriák a narratíván kívül feloldódnak esztétikaivá.

Színészek gyakran elmondják, hogy negatív szerepet játszani sokkal élvezetesebb dolog, mint hősködni. A klasszikus trilógia egyik leggyatrább karaktere maga a névleges főhős, Luke Skywalker [luk szkájvóker]. Mark Hamill ugyan korrekt munkát végez a szerepben, mégis a karakter a maga fontoskodó izgágaságával egyenesen visszataszító. Aktológiailag mindenki más izgalmasabb, még a jó oldalon is. Ott van Yoda [joda], a szórakozott mester, aki kizabálja Luke hátizsákját, vagy a bomlott modorú Han Solo [hán szóló] (itt most tulajdonképpen mindegy, hogy egyes figurák bábok vagy – mint Darth Vader esetében – maszkot viselnek). A bomlottság és a szórakozottság is értelmezhető morálisan, erényhiány. A főhős viszont nem szórakozott, nem bohém, erényekben hiánytalan, morálisan teljes, ugyanakkor: nem szórakoztató.

2. tézis: A morális tökély maga az esztétikai nihil.

Amikor azt mondjuk: „szeretem”, vagy „tetszik”, nem egyértelmű, hogy morális vagy esztétikai kötődést fogalmazunk meg. Így gyakorlatilag mindennapi megnyilvánulásaink is ambivalensek.

Igaz, a kultúrtörténetben sokan megfogalmazták „igaz” és „szép” egységét. Köztük Petőfi is: „Ami igaz, az természetes, ami természetes, az jó és szerintem szép is.” Ez persze nem ilyen egyszerű. Az ilyen kijelentések mindig valami ünnepélyes beszédmódban hangzanak el (lásd még Keats versét). Ez egy óhajtott egység, de sosem teljes. Folyamatosan törekszünk rá, hogy az igaznak gondolt dolgokhoz igazítsuk a szépérzékünket, de ebben a folyamatban mindig le vagyunk maradva. Lapozzunk tovább, és meglátjuk „A romlás virágait”, vagy József Attila Ódáját és még számos példát, ahol az igaz és a szép radikális ellentmondása van összefésülve. Nyilvánvaló, hogy valami csúnyát kell akaratlagosan szépnek tekintenünk.

Na de kanyarodjunk vissza a Star Warshoz, és azon belül arra az utolsó cselekménysorra, ami végül Darth Vader halálával végződik. Luke Skywalker önként odamegy a két főgonosz elé. A Jedi visszatér című filmnek ezen a szakaszán mintha valami lélektani dráma akarna kibontakozni, vagy esetleg valami trükk. Luke ott téblábol a két főellensége társaságában, áll az ablak előtt, és nézi a csetepatét. Közben azon gondolkodik, meg kéne-e támadni ellenségeit, vagy nem, a főgonosz meg foteljében ülve cukkolja, azt mondogatva, hogy érzi, kavarog már a fiúban a gyűlölet. Luke erre mindig meggondolja magát.

Luke Skywalker viselkedése itt kimutat a narratívából. Mintha valaki megszólalt volna, hogy 'gyerekek, tegyétek le a fegyvert, ebédszünet'. Pacifista. A pacifizmus pedig metaattitűd. Nem a főgonoszt tekinti már ellenségnek, hanem az ellenségnek tekintést, vagyis magát a konfrontációt, azt, ami a narratívát mozgatja. Ez a narratíván belül teljes logikai rövidzárlatot okoz, ugyanis így értelmét veszti az „egyensúlyt hozni az Erőbe” szlogen is. Luke Skywalker, a morális tökély, rombolja a cselekményt, a narratívát. De hiszen a narratíva maga az élet.

3. tézis: A morális tökély életellenes.

Odadobja a kardját a főgonosz elé, és kék villámokkal halálra csiklandoztatja magát, miközben apja szánalmára apellálva könyörög, hogy állítsa már le az öreget. (Na persze ne gyűlöletből, vagy már neki úgyis mindegy?) És igen, az egyetlen valaki, aki értelmet visz ebbe az egész jelenetbe, az az apa, Darth Vader lesz, aki engedve a könyörgésnek megragadja a varázslót, és leveti a mélybe.

Luke Skywalker itt Darth Vaderrel vívott szimbolikus harcot. Darth Vader pedig a császárral, valós harcot. A fiú meggyőzte az apát, az apa legyőzte a császárt. Darth Vader az, aki felvállalja a tevékeny konfrontációt, és cselekszi meg az addigi főhős helyett a tragikus gesztust. A dereflexiós gesztust. Az életpárti gesztust. A gesztust.

És borítja fel ezzel újra azt a bizonyos egyensúlyt.

 


szólj hozzá

Címkék: filozófia költészet filmkritika önreflexió

comments powered by Disqus