Amatőr gondolatok, kritikákkal vegyítve, az önreflexió jegyében.

Vacskamati blog

Amatőr gondolatok kritikákkal vegyítve, az önreflexió jegyében.

Michael Jackson nekrológ

2010.09.27. 12:39 S. M.

Michael Jackson a sztár archetípusa volt. Amikor ő élt, egy sztárnak pontosan úgy kellett kinéznie, ahogy ő: csillogó ruha, napszemüveg, magas, vékony alkat.

És valami másság, ami megkülönbözteti tőlünk, földi halandóktól. Bőrszíne hófehér volt, arca pedig át volt műtve. Jóképű volt, gyönyörű, kontrasztos, szögletes, ikonikus képe volt, olyan, amilyenné senki nem tud születni. A sztereotípia megvalósulása.

Amikor Jacksont a hírekben lehetett látni, sokszor szájmaszkot viselt, és esernyőt tartottak a feje fölé. Úgy óvták, mint egy egyiptomi félistent.

Az a legenda járta, hogy átoperáltatta magát fehér emberré.

Pedig ez nem így volt. Jacksonnak vitiligója volt, pigmenthiány. Még most is, 2010-ben, az „internet” korában – félelmetes – ismerek olyat, aki rajongója, mégis azt gondolja, hogy hiúságból fehérítette ki magát.

Másság és megközelíthetetlenség. Egészen 1993-ig titok övezte, miért ilyen ő, ekkor, az ún. Oprah Winfrey interjúban mondta el először nyilvánosan, hogy vitiligóban szenved. Addig ez üzleti titok volt.

Michael Jacksonnak a saját betegsége szolgált inspirációként karaktere formálásához. A vitiligo zsenialitásának stigmája volt. Azért ez hátborzongató. Hogy az tesz félistenné, ami közben felemészt. A betegség először a kézfején jelent meg, ezért hordta a híres fehér kesztyűt jobb kezén, ami a Billy Jean-koreográfia része is lett.

És az orr? Nos, az meg egy gyermekkori traumára adott válasz volt. Apja ugyanis sokszor gúnyolta "dagadt" orrát. Ennek kompenzálásaként történtek a plasztikai műtétek. És a végzet: a kompenzációból ikon lesz, majd pedig gúny tárgya.

Mert a bálvány elkerülhetetlen végzete, hogy ledöntik. És nemcsak ledöntik, hanem önmagában is elviselhetetlenné válik az a mérhetetlen magány és meg nem értettség, ami a bálvány-léttel együttjár.

Ha egy ívet akarnánk rajzolni, azt mondhatnánk, hogy nagyjából a HIStory megjelenéséig épült a bálvány, ekkortól indult meg Jackson tudatos demisztifikációja, a szobor lebontása. 1993-ban volt az említett Oprah-interjú, 2003-ban pedig Martin Bashir BBC-riporter 8 hónapot tölthetett vele együtt birtokán. Mennyivel másabb volt már így látni: egy szégyenlős ember, aki saját maga tartja a feje fölé az esernyőt, mert a bőre érzékeny a napfényre. Az utolsó időkben pedig már pizsamában láttuk bíróságra menni, szüleitől kísérve.

Ma már bárki hozzáfér szinte minden információhoz Jacksonnal kapcsolatban. Látjuk az embert, azt a fölnőni nem tudó, szeretnivaló gyereket, akinek az egész élete a betegségek és gyerekkori traumák bizarr kompenzációjának keveréke. És persze a zsenialitásé.


szólj hozzá

comments powered by Disqus