Amatőr gondolatok, kritikákkal vegyítve, az önreflexió jegyében.

Vacskamati blog

Amatőr gondolatok kritikákkal vegyítve, az önreflexió jegyében.

Vasárnapi ateista

2010.12.09. 00:37 S. M.

Nem erről a témáról akartam írni a következő posztot, de a szokásosan hektikus blogvezetésem szokásos hosszú szünetét most egy apropó töri meg, és apropóból sokkal könnyebb írni, mint előre tervezetten.

Egy ismerősöm, nevezzük A.-nak, keressett meg azzal a kérdéssel, hogyan viszonyulok mostanában a valláshoz. A mondandómról itt számolok be, de elsősorban neki válaszolva.

Gyakran előjön vallásosaknál és nem vallásosaknál, hogy valaki vagy legyen igazán vallásos, vagy ne legyen egyáltalán az. „Vagy vegyük komolyabban, vagy ha nem, akkor lépjünk még egy lépést hátrébb” – írja A. Sokszor prédikálnak is erről, sokszor úgy állítják be a két véglet közti tartományt, mint a langyos, középutas, megalkuvó tábort. Nem ritkán ők a legrosszabbak, a végletek szeretik magukat egy felsőbbrendű oppozícióba helyezni, a másik véglettel szembenivel felsőbb rendűbbe: a középutasokkal, ők az igazi antitest. Barsi Balázs „kétszintes kereszténységről” beszélt, ugye van az igazi, és vannak az alkalmiak, akik vasár- és ünnepnapokon keresztények, a többin nem. Konformisták.

Na hát kérem szépen, én jelenleg éppen ilyen vagyok. Semmilyen. A legrosszabb típus. Bár megmondom, hogy ateista vagyok, de hímezek-hámozok, hogy azért a templomokat én sem rombolnám le. Meg istenérzetről beszélek, meg hagyományról. Pedig valaha én is úgy gondoltam, hogy nincs rosszabb, mint a langyos kereszténység.

Keresztszülő vagyok. Keresztapuka. Hogyan lehetek keresztszülő ateistaként? Akkor kértek még fel, mikor hívő voltam, utána tértem ki. Kínos helyzet, nem?

Elvileg annak kellene lennie, de az élet valahogy minden okoskodást felülír. Amikor az unokahúgom úgy szalad elém, hogy „kereszpapa!” akkor – bár egy pillanatra megzökkenek –, nem akarok, és nem is tudok zavarba jönni. Nem mindegy, mi vagyok? A szeretet felülír minden aggodalmat. És ha nem lenne szeretet, akkor meg annak a hiánya írna felül mindenféle akármilyen komolyan vett keresztszülői szerepet.

Persze engem is elgondolkoztat, hogy mit is kell mondanom nekem annak a kislánynak.

Itt lép be a képbe az, amitől egy keresztényt kiráz a hideg: hazudok. Ha elém rak egy Jézus-bábut, akkor nem fogom neki azt mondani, hogy Jézus nincs. Eljátszom, mint aki hisz a mesében.

Álszent disznó volnék? Ha álszent disznó vagyok, akkor ti, keresztények is álszent disznók vagytok, amikor azt mondjátok a gyerekeknek, hogy a Mikulás rakta a csokit a csizmába, és minden szülő álszent disznó, amikor a kis herceg bolygója felé mutat az ablakon keresztül a gyerekaltatásnál.

A gyerekeket ámítani mesével: szabad. Az ámítás a gyerekek nyelve. Ebből tanulják meg remélni, hogy az életük több, mint programozott tevékenység: történet. Ez az észlelésünk alapja. A barbibaba a gyerek karjában, amit mindenhová magával visz, arra való, hogy mindig legyen nála egy kis történet, valami állandó, az élet sorvezetője.

Az élet minden okoskodást felülír. Keresztény vagyok. Hagyományból keresztény. A hagyomány a legszebb dolog a világon: összetart minket. Elsősorban a generációkat. Soha ilyen bennsőséges adventünk nem volt még a szüleimmel, mikor esténként adventi dalokat éneklünk a tévére kirakott, letöltött kottákból. Úgy, hogy egyikünk „elvileg” ateista. Azért mondom, hogy „elvileg”, mert kit érdekel? A hagyomány az, ami működik a vallásunkban. A hagyomány az, ami átélhető anélkül, hogy az ájtatoskodás felé ácsingóznánk, szépen lehajtott fejjel.

Éneklés után gyakran nevetünk az egyik adventi dal hülye szövegén, mondtam már? Mindennek megvan a helye és ideje. Nem tud annál élőbb lenni a szeretet, mint mikor ellentétes elveket ível át. Szeretetidőben szeretni kell. Vitatkozóidőben pedig vitatkozni.

Ha ezt a szabályt betartjuk, megmenekülünk az elvtelenség vádjától, holott elsőre annak látszunk. Tudni kell, világosan és egyértelműen tisztában kell lenni, mikor van meseidő, és mikor valóságidő. Meseidőben az összetartozás a lényeg, sorvezető a gyereknek, béke a generációkkal, valóságidőben pedig a valóság: hogy nincs isten. Hogy a mese, az mese. Tudni kell, mikor vagyunk a moziban bent, és kint.


4 hozzászólás

Címkék: ateizmus

comments powered by Disqus