Amatőr gondolatok, kritikákkal vegyítve, az önreflexió jegyében.

Vacskamati blog

Amatőr gondolatok kritikákkal vegyítve, az önreflexió jegyében.

A Passió (The Passion of the Christ), 2004

2011.11.14. 13:10 S. M.

Annak idején ez a film nagy port vert fel, és én nem írtam róla, pedig akartam. Most pótlom.

Amikor ezt a filmet láttam, keresztény voltam. A szegedi belvárosi moziban néztem, azt hiszem, a kis teremben játszották. Hátul ültem. Oldalt fény szűrődött be a terembe, ez eleinte zavart.

Vártam ezt a filmet. Zseniális volt, maga a gondolat, hogy az utolsó 12 óra. A „legnagyobb akciófilm”, ahogy Gibson mondta. És gyönyörű volt, gyönyörű alkotás. A lassítások, az eredeti nyelv, a képek... És persze megrezzentem az ostorcsapásoknál. Emlékszem, úgy fogalmaztam utána, hogy „a filmek filmje”. Úgy gondoltam, hogy ez máshogy nem is történhetett meg, és hogy Jim Caviezel maga a Krisztus.

Nem értettem a negatív kritikákat. Hogy antiszemita, és hogy túl véres. Az antiszemitizmus-vádat könnyen el lehetett intézni, mivel a film csak a Bibliát követi. (Meg hát alapvetően nagyon jól fogalmaz Szily: „A film annyira sematikus és leegyszerűsítő, hogy ebben a kontextusban az sem számít sokat, hogy a zsidó nép en bloc vérszomjas”.)

Hanem a véresség... Azt gondoltam, hogy ez a film nem működhet fogyasztói termékként. Ezzel egybecsengett, hogy a DVD-kiadás puritán, nincsenek extrák, és a filmet nem jelölték díjakra. Ez a film csak akkor működik, ha szenvedni ülünk be rá, ha mi vagyunk az egyszeri Mária, aki ott kíséri őt stációról stációra. Ha elfogadjuk, hogy állásfoglalásra kényszerít.

De ez sajnos nem ilyen egyszerű. Ha másodszor, harmadszor, negyedszer nézed, nem fogsz már megrezzenni. Az ismétlés kiüresít. A film elkerülhetetlenül fogyasztói termék lesz. Mária is csak egyszer nézte végig. Mert csak egyszer történt meg.

Imádkozni még lehet üresen, rutinból, de ezt a filmet nem úgy átélve, ahogy először nézted, zavarba ejtő... hirtelen megelevenednek a támadó kritikák.

Ráébredsz, hogy Caviezel nem Krisztus, hogy az egész így nem történhetett meg, hogy miután félholtra verték, nem lehetett képes megemelni a keresztet, hogy egy fájdalomtól legyengült ember nem úgy vonaglik, ahogy ott mutatják. Hogy filmet nézel. Ráébredsz, hogy nem véletlenül tartott vissza a Vatikán mindenféle véleménynyilvánítást arra hivatkozva, hogy a pápa esztétikai műveket sosem minősít nyilvánosan, holott a híres meg nem erősített pápai mondat ez volt: „Így történt.”

Ez nem esztétikai minősítés...

Be kell látni, hogy a kelleténél több vér van a filmben; hogy a sok vér nem több, mint szerzői szándék. És ezzel kezdeni kell valamit.

Ha valaki templomba járó keresztény, egészen biztosan hallott már olyan prédikációt, ami arról szólt, hogy mikor a hétköznapokban mi nyomorult kis férgek szenvedünk, gondoljunk arra, hogy mennyivel többet szenvedett értünk „a Jézus Krisztus”. Ez egy visszatérő prédikációs toposz, netes mémek is keringenek erről.

Igen, a keresztények számára elsőrangú pont a vigaszlistán, hogy bárhogy is szenvedsz, Jézust úgysem tudod überelni.

Ez az oka Gibson realitáson túli vérfürdőjének.

Vagy csak az apropója. Ha egy kicsit kitekintünk, meglátjuk, hogy a kínzás nem először foglalkoztatja a szerzőt. A Rettenthetetlen gyakorlatilag A Passió előzményének tekinthető. Kísérteties a hasonlóság: a szenvedő alany kereszt alakban feszül, társai pedig csuklyában nézik. William Wallace kivégzésénél leforgatta, ahogy kibelezik a hőst; a képek végül azért lettek elhagyva, mert a próbavetítéseken nem bírták a nézők. A Passió jó alkalom volt Gibsonnak, hogy megmutassa a Rettenthetetlen kivágott jeleneteit.

Aztán ott van az Apocalypto menekülő harcosa, amivel Gibson életműve érdekes pszichológiai kórtörténetté teljesedik. Azért kórtörténet, mert a kínzások, vagyis a művészi hitelesség kedvéért beáldoz minden történeti hűséget. A Rettenthetetlen híres arról, hogy mennyire átírta a történelmet. A film feltehetőleg nemcsak a kínzás iránti érdeklődésben hasonlít kísértetiesen a Passióra, hanem ebben is.

A kínzásokról való képzelgés pszichés ügy. A keresztények szeretik ugyan felvilágosult pózban elmondani, hogy az ő istenük nem a büntető Isten, de a büntető Isten képétől valójában nehéz elrugaszkodni, és talán valahol ellentmondás is, mivel a büntetés feloldoz. Nekem is voltak kínzás-képzelgéseim, hogy egy végső ítéletnél sokáig vernek, rugdosnak, kínoznak. Előfordul, hogy az ember igazolást keres egy fejben leforgatott passiótörténettel. Ahol minden felelősség megszűnik, ahol már minden mindegy. Ahol feladhatja a küzdelmet, és átadhatja magát a csapkodó hullámoknak.

De az ilyesfajta önigazolás nem létezik. Élni kell. A kínzások csak az önsajnálat valóságtól elrugaszkodott vágyképei, egy idő után nem segítenek többet, és más segédeszközt kell keresni.


9 hozzászólás

comments powered by Disqus