Amatőr gondolatok, kritikákkal vegyítve, az önreflexió jegyében.

Vacskamati blog

Amatőr gondolatok kritikákkal vegyítve, az önreflexió jegyében.

Vallás: A láthatatlanság mint előny és mint hiányosság

2013.01.21. 03:03 S. M.

A „Miért létezik a vallás?” kérdés válaszainak egyikére véltem rátalálni akkor, mikor eszembe jutott ez: az Isten nem látható, és nem is lesz látható soha.

A vallás ezt a láthatatlanságot axiómaként hirdeti, mikor azt mondja, hogy hinni csakis a tudás hiányában erény, sőt mondhatjuk: lehetséges. Mivel a tudás birtokában már nem hitről beszélünk.

A gondolatkísérlet lényege, hogy mi lenne, ha a vallás tárgya, a csodák, Isten, Jézus, ezek láthatók lennének.

Az ateista érvrendszerben fel szokott merülni, hogy ha a vallásos érvelő azzal hozakodik elő, hogy a Biblia a fizikai bizonyítékok nélkül is egy csodás könyv (amely érveléssel egyébként rendszeresen szembemennek a nagyobb katolikus prédikátorok, mondván, hogy „a mi vallásunk nemcsak egy filozófia”, hanem a hús-vér emberré lett Isten adja a hitelét úgymond), akkor mit gondoljunk egyrészt a Biblia sötétebb fejezeteiről (lásd a teljes ószövetséget gylag), másrészt a világirodalom klasszikusairól: Jean Valjean, Kis Herceg stb., megannyi szívszaggató karakter és történet, még közelebbiek is hozzánk talán, mint a vízen járó Jézus.

Aztán arra gondolok, hogy ezek a történetek nem mindenkinek tetszenek. Nincs olyan létező dolog, ami mindenkinek tetszene. Ami megfogható, abba már bele van kódolva, hogy nem tetszik mindenkinek. A dolgok nevének kimondása 3/4-ed részben megöli magát a dolgot - írta Mallarmé.

Minden létező megszüli a maga alternatívájának a piacát.

Mi lenne tehát, ha meglátnánk Jézust? Látnánk az arcát, a haját, a szakállának a hosszát, a ráncait, a szemkivágását, az izomzatát. Egy rakás ember kiábrándulna, akárhogy nézne ki. Mint ahogy kiábrándulunk akkor, mikor megfilmesítenek egy könyvet.

De azzal, hogy nem látjuk, azzal nem ábrándul ki senki. Mindenkinek megvan a saját kis Jézusa.

A vallás így egy közös pont tud lenni. A kezünk összeért a végtelenben. Emiatt jó közösségi összetartó erő a vallás. Te is vallásos vagy, én is vallásos vagy, van bennünk valami közös, és sosem veszünk rajta össze, mert ez az egész virtuális.

A virtualitással ugyanakkor ez esetben valószínűleg pont ugyanaz a baj is, mint a pénz esetében. Bár a virtuális pénz, a hitel is motivál, viszont nem tudod, hol vannak a határok. Mikortól túl sok a hitel.

Egy vallásos közösségben sem tudod, hol vannak a határok. Én ezt megtapasztaltam. Sose mertem például viccelődni, és mindig túl komoly voltam a pappal szemben vagy a sekrestyében a ministráns gyerekekkel szemben. Még gyónáskor is előjött, hogy úgy éreztem, túl komolyan vettem egy-egy kérdést.

Vagy például a Brian élete című film, ami a családomnak olyan nagyon-nagyon tetszett, hiába, nagy Monthy Python rajongók voltak, nálam kiverte a biztosítékot. De mások eseteit is említhetném: érdekes volt például, hogy az Igazából szerelem című filmről a nővérem mennyit áradozott, évekkel később pedig már megváltoztatta az álláspontját: neki az úgymond túl sok volt már. Bekattant valami.

Sose lehet tudni, mikortól sértesz meg egy vallásost egy vallásos témájú viccel. Vagy mikortól számít „vásár a templomban” jelenségnek a templom szájtján lévő viccrovat.

Én mindig következetes keresztény voltam. Nem szerettem a vallásos vicceket, nem szerettem, ha apám véleményezi a mise után a prédikációt (még ha pozitívan, akkor se – annak nem az a funkciója, hogy véleményezzem, hanem hogy hasson rám; a véleményezéssel pont hogy hatástalanná oldom) és disszonánsnak láttam a szórakozó keresztény fiatalt mint jelenséget.

És emiatt tökéletesen helyénvalónak tartom azt az ateista érvelést, hogy az inkvizíció nem túlkapás volt, hanem következetesség, és hogy az igazi keresztény búsul.


szólj hozzá

Címkék: vallás filozófia ateizmus

comments powered by Disqus