Ez most egy félórás poszt lesz.
Ez most nem az összegzések ideje, bár egész véletlenül a nyakamba hullott egy évforduló. Mindenesetre gyors riportnak szánom.
Amikor a címbeli kifejezést felírtam az iwiw lapomra, onnantól kezdve jelentés nélkülivé vált ez a mondat. Hiába mondom többet, hogy boldog vagyok, nem vagyok az, ellenben boldogtalan sem. Én is előszeretettel kérdezgettem ezt a megválaszolhatatlan kérdést sokaktól, mára már leszoktam róla.
Ugyanilyen a "Hogy vagy?". Amire illik azt válaszolni, hogy "Jól, köszönöm.", valójában viszont sehogy nem vagy. Vagy, és kész.
Az élet egyik oldalán fogyasztók vagyunk, a másik oldalon szolgáltatók. Úgy is lehet mondani, hogy építők meg rombolók. Katolicizmus! Gyakran mondják, hogy ha elveszed a vallást, tegyél a helyébe valamit. Nekünk legalább van katedrálisunk, de ti, ateisták, csak romboltok.
És a mainstream válasszal ellentétben én azt mondom, igen, rombolunk, de ez nem feltétlenül rossz. Ugyanez a vád a liberalizmussal szemben is, hogy rombol. Az ateizmus demoralizál. A mainstream válasz az, hogy nem, nem demoralizál, én meg azt mondom, bizonyos értelemben demoralizál, de ha demoralizál is, az nem feltétlenül rossz.
A katolikusok boldognak képzelik magukat, mert építők. Ők a dogmából épült katedrális építőkövei. Ők adnak, ők szeretetszolgálat. A fogyasztók a másik oldalon pedig vesznek. Fogyasztanak. A templomi prédikációk tele vannak alig burkolt megvetéssel a fogyasztói társadalom irányába. Persze ilyen tömjénfüstös terminológiával, mint "világiasság".
A fogyasztói társadalom, szép szó, pedig boldognak képzeli magát, mert ő fogyaszt. Fogyasztás = rombolás.
Szóval van két csoport. Az egyik boldogságot lát a komfortban, a másik boldogságot lát a diszkomfortban. Valószínűleg azért, mert ezzel mások komformját segíti elő, de a jóég tudja.
Szóval ha elesel valamitől, a fogyasztás/rombolás boldogságától meg vagy fosztva, de rögtön belépsz egy másik klubba. A sikertelenek klubjába. A háttérben meghúzódók klubjába. Ideológiát is gyárthatsz mellé, bár ha kellően intelligens vagy, nem fogsz. De tudni fogod, hogy elesni a fogyasztás örömétől, még ha nem szándékosan is, valld be, nem szándékosan: valahol valaminek az építését jelenti. Ez az ígérgető inspiratív érzés meg fog csapni.
Szerintem ez a szembenállás a gén-mém szembenállás. A genetikus sikertelenség memetikus sikerré válik.
E képlet szerint én mindig boldog vagyok, és mindig boldogtalan. És a két klub között átjárogatni nagyon érdekes, kimerítő, egy narratív motor, állandó kérdés lesz az életed így. Rombolás közben bevillan, hogy építő vagy, építés közben, hogy romboló.
Van, aki meg tud teljesen feledkezni a másik klubról. Én nem az a típus vagyok. Én az a típus vagyok, akiben az egyik klubban járva mindig ott ég a másik mécsese.
Így az élet állandó siker és sikertelenség is egyben. Állandó boldogság és boldogtalanság. A semmiben járkálunk, mit azokban a számítógépes játékokban, ahol a pályáról el lehet emelkedni, és a fal mögé lehet nézni, meg a textúrázott égbolt fölé lehet repülni.
Szóval ez egy ilyen kétirányú exploráció.
Azért, most így belegondolva... én a genetikus sikerre hajtok. Fogyasztó vagyok, liberális, romboló, ateista, aki tiszteli a másikban a karján viselt aranyórát. Csak jó tudni, hogy sikertelenség esetén ott vár egy másik világ. Nem, nem a mennyország. Hanem egy másik történet.
Én egy zseni vagyok.
