Nem olyan rég beszélgettem valakivel arról, hogy az ún. „történelmi Jézus” léte tudományos konszenzus-e vagy sem. Ő azt mondta, az. Én azt mondtam, nem az. Nos, az alábbiakban közzéteszek egy fordítást, egy olyan szövegét, amely Jézus fizikai létét vonja kétségbe, de előrebocsátom, hogy a kérdés valójában sokkal homályosabb. A helyzet az, hogy az ateista álláspont gyakorlatilag egységes e téren, és ezt ez az írás is mutatja. Jézus létének tagadása sehol nem jelenti azt, hogy kizárnánk valamiféle kiinduló személyt, akire aztán többszörös áttétellel rátelepedett a mítosz. Csupán azt jelenti, hogy az egészről semmi bizonyosat, azaz semmit nem tudni. (Erről szól az ún. „tooth fairy agnostic” gondolat.) Azaz „történelmi Jézusról” beszélni majdhogynem értelmetlen. Ez a krisztusmítosz-vitákban sincs eléggé tisztázva, ezért a tudományos konszenzust keresni is némileg ingoványos téma.
Vitafelem emellett azt is mondta, hogy amióta ateista lettem, egyre-másra hallja a meggyőzőbbnél meggyőzőbb bizonyítékokat az evangéliumokban történekre. Például hogy ha legenda volna a harmadnapi feltámadás, akkor ugyan miért vártak volna az apostolok három napot (vagy vmi ilyesmi). Nos, nem először szembesülök a mese mesével való indoklásával. (Az okfejtés egyébként valószínűleg szintén Barsi Balázstól származik, mint a magyar közönséghez eljutó racionális keresztény okfejtések legtöbbje.)
Marshall lassan százéves írásának fordítása elég sokáig tartott, és sok minden lezajlott közben bennem. Egyrészt töprengtem rajta, hogy milyen bevezetővel lássam el, mivel felmerült bennem az a szintén sokat emlegetett probléma, hogy egy vallásos kultúrában a vallásellenes nézeteket a vallásos emberek gyakran személyes offenzívaként élik meg, amit én is tapasztalok, és amire, úgy sejtem, nyomós okuk is van. Hiszen identitásuk egy részét érzik támadva. Ez egy nagyon kényes kérdés, mert valóban szellemi offenzíváról van szó, ami valóban érinti az egyik fél identitását. Talán valamilyen gesztust kellene gyakorolni, de annak egy érvelésben sajnos nincs helye. Erről most ne többet.
...Másrészt maga a szöveg is vesztett varázsából a folyamatos fact-check, azaz a tényellenőrzés során. Igencsak támadható anyag. Sok a nyilvánvalóan túlzó megfogalmazás, mint például az olyan kategorikus kijelentések, hogy „Minden egyes gondolkodó...” Euszebiosznál, az egyik sarkalatos pontnál mintha a szerző koncepciózusan idézne, erről lásd a megjegyzést.
Mégis azt kell mondanom, e támadható pontokkal együtt is értő, igényes és jó írás, lényegében helyes meglátásokkal. Az ateista és azon belül is a krisztusmítosz-teória egyik legjobb írása szerintem. Kiválóan összefoglalja a kereszténységgel kapcsolatos szkeptikus álláspontot. És sugárzik belőle a hév, mintha egy bírósági tárgyaláson hallgatnánk az ügyet.
Igyekeztem a legtöbb hivatkozásra releváns linket tenni, ez néhol igen fontos, mint például az Euszebiosz-idézetnél, máshol azonban simán csak a google találati oldalt linkeltem vagy a Wikipédia-oldalt, az is továbblendítheti a kutakodó olvasót.
És akkor most következzék a szöveg.
Létezett egyáltalán Jézus Krisztus?
1922, Marshall J. Gauvin
(Public domain, eredeti elérés itt. Az angol változatot először a Secular Web oldalán publikálták: www.infidels.org.)
A kereszténység iránti tudományos érdeklődés a mai napig azzal a kérdéssel kezdődik: „Valóban létezett Jézus Krisztus?” Tényleg volt egy ember, akit Jézusnak hívtak, no meg a Krisztusnak, aki Palesztinában élt 19 évszázaddal ezelőtt, és akinek az életéről és tanításairól az Újszövetség hitelesen beszámol? Az a fajta hagyományos elgondolás, amely szerint Krisztus az Isten fia – Isten maga emberi alakot öltve –, hogy ő teremtette a csillagok és forgó világok milliárdjait, így hintve be élettel az üresen tátongó végtelen univerzumot; hogy a természet erői az ő akaratát követték, és változtak parancsa szerint – nos ezt az elgondolást ma már gyakorlatilag minden független gondolkodó meghaladottnak tekinti. Minden egyes gondolkodó, aki érvek és tapasztalatok mentén halad, nem pedig puszta hite szerint; a tudomány minden egyes tagja, aki a természet önnön természetét előrébb helyezi mindenféle ősi vallásos mesék jelentette kihívásoknál.
Nemcsak Krisztus istensége kérdőjelezhető meg, hanem puszta léte is egyre komolyabb kérdés tárgyává válik. A világ legkompetensebb tudósai gondolják úgy, hogy feltehetőleg egyáltalán nem is létezett. Minden országban egyre jobban terebélyesedik a szakirodalom azokról az átfogó kutatásokról, amelyek végkicsengése az, hogy Krisztus nem több mítosznál. Márpedig a keresztényeknek és szabadgondolkodóknak egyaránt egyik legsúlyosabb kérdéséről van szó. A keresztény vallás a világ egyik legnagyobb ténye. Az emberiség legmélyebb energiáit szívta el hol jó, hol rossz szándéktól vezetve. A civilizáció menetelésének gátlója, az emberi faj legnemesebb férfiúit és nőit téve mártírrá; és a mai napig a tudás, a szabadság, a társadalmi és ipari fejlődés ellenlábasa, valamint az emberiség közösséggé válásának kerékkötője. A haladó világ háborút folytat az ázsiai babonák ellen, és ez a háború addig fog tartani, amíg az igazság és szabadság ki nem teljesedik. A kérdés, hogy Jézus Krisztus tényleg létezett-e, a józan ész és a hit konfliktusához vezet vissza; és ennek tisztázásától függ: a vallás vagy az emberiesség mellé tesszük-e voksunkat.
Akár élt Krisztus, akár nem, ehhez a kérdéshez semmi köze az egyházi tanításoknak, vagy annak, hogy mit hiszünk. Ez a kérdés arról szól, hogy mi mellett vannak bizonyítékaink. Igen, ez egy tudományos kérdés, mégpedig a történettudomány kérdése. Ha a világ azt akarja hinni, hogy Krisztus valós személy volt, akkor ezt a hitet elegendő bizonyítékkal alá is kell támasztani. Ha nem találunk bizonyítékot létezésére, ha a történettudomány azt látja, hogy neve nincs felírva lapjain, hogy a róla szóló elbeszélés a művészet és a leleményesség szülötte, mint a többi fiktív hős esetében, akkor el kell foglalnia helyét a világ mitológiáit alkotó félistenek kertjében.
Nos hát akkor, mi is a bizonyíték arra, hogy Jézus Krisztus, mint ember, itt élt a földön? A források, amelyek elvileg Krisztus valóságosságát tanúsítják, a négy evangélium az Újszövetségben: Máté, Márk, Lukács és János. Ezek azok az evangéliumok, és csakis ezek, amelyek Jézus életét elbeszélik. Na most Mátéról, Márkról, Lukácsról és Jánosról a világon semmit nem tudunk azon kívül, ami az evangéliumokban szerepel. Továbbá az evangéliumok maguk nem állítják, hogy ez a négy ember írta őket. Tehát ezek nem szigorú értelemben „Máté evangéliuma”, meg „Márk evangéliuma”, hanem „Az evangélium Máté szerint”, „Az evangélium Márk szerint”, „Az evangélium Lukács szerint” és „Az evangélium János szerint”. Senkinek a világon fogalma sincs arról, hogy kicsoda írt akár egyetlen sort ezekből az evangéliumokból. Senki a világon nem tudja, hogy mikor írták őket, vagy hogy hol. Bibliakutatók kikövetkeztették, hogy Márk evangéliuma a legkorábbi a négy közül. Erre abból az egyszerű meglátásból jutottak, hogy ez a legrövidebb, és ennek van a legtermészetesebb nyelvezete. Kimutatták, hogy Máté és Lukács Márk kibővített verziói. Márk evangéliumában szó sincs szeplőtelen fogantatásról, hegyi beszédről, miatyánkról és egyéb nem elhanyagolható momentumokról Krisztus feltételezett életében. Ezeket „Máté” és „Lukács” fűszerezte bele.
Csakhogy Márk evangéliuma, ahogy ránk maradt mai formájában, nem az eredeti Márk. Ugyanazon módon, ahogy Máté és Lukács másolta le és bővítette ki Márkot, Márk is egy másolt és bővített változata egy még korábbi dokumentumnak, amit az „eredeti Márkként” emlegetnek. Ez az eredeti forrás az Egyház korai időszakában elpusztult. Hogy mi lehetett benne, ki írta, mikor írta, senki sem tudja. János evangéliumáról keresztény tudósok is megengedik, hogy nem történeti mű. Elismerik, hogy az nem Krisztus élete, hanem annak csak egy interpretációja; ami csak valami idealizált/spiritualizált képet ad arról, hogy Krisztus milyen lehetett, és hogy nagyjából a görög filozófiai spekulációkból lett megkomponálva. Ha egymás mellé állítjuk Máté, Márk és Lukács, az ún. „szinoptikusok” evangéliumát, valamint Jánosét, akkor két teljesen más gondolati világot kapunk. Olyannyira tátongó szakadék van az első három evangélium tanításai és Jánosé közt, hogy minden vizsgálódó elismeri: ha Jézus a szinoptikusoknak megfelelően tanított, nem taníthatott János leírása szerint. Az első három evangélium és a negyedik két totálisan különböző Krisztust mutat. Vagy várjunk, talán inkább hármat: Márk szerint Krisztus ember volt. Máté és Lukács szerint félig isten. János szerint meg már ő maga volt az Isten.
A leghalványabb bizonyítékunk sincs meg arra nézvést, hogy az evangéliumok a mai formájukban előbb léteztek, mint Krisztus feltételezett halála után száz évvel. A kereszténységkutatók a megbízható információk hiányában kalkulációikban és feltételezéseikben a lehető legkorábbi dátumokat jelölik meg, s ezek még mindig messze-messze helyezkednek el Krisztus és apostolainak korától. Márkot állítólag valamivel 70 után írhatták, Lukácsot 110 körül, Mátét 130 körül és Jánost nem korábban, mint 140. Hadd emlékeztessek újra mindenkit, hogy ezek csak feltevések, és a lehető legkorábbi dátumok. Máté, Márk és Lukács evangéliumának első történeti említése Szent Ireneus egyházatyától származik, kb. 190-ből. Ennél korábban csak Antiochiai Teofilnál találunk evangéliumra való utalást, Jánoséra, 180 körül.
Semmi, a világon semmi nem utal arra, hogy ezeket az evangéliumokat – Krisztus létezésének egyedüli bizonyítékait – a bennük leírt állítólagos események után számított 150 év alatt papírra vetették. Walter R. Cassels mondta, aki a Természetfeletti Vallás (Supernatural Religion) című könyv, a kereszténység eredetéről szóló egyik legkiválóbb munka szerzője: „Az iratok és a bizonyítékok kimerítő vizsgálata után semmilyen nyomot nem találtunk arra vonatkozólag, hogy bármilyen evangélium korábban született, mint Krisztus halála után másfél évszázad.” Hogyan lehet az evangéliumokat Krisztus létezésének a legcsekélyebb bizonyítékának tekinteni, mikor annak akár 150 évvel halála után is íródhattak, és semmilyen megbízható tanúvallomáson nem nyugszanak? A történettudomány hiteles dokumentumokkal vagy élő bizonyítékokkal dolgozik. Ha ma egy ember megpróbálna életrajzot írni valakiről, aki 150 évvel ezelőtt élt, és nem használna semmilyen dokumentumot, ami alátámasztaná a történetet, akkor azt nem történetírásnak tekintenők, hanem regényírásnak. Egyetlen állítás sem megbízható benne.
Krisztus elvileg zsidó volt, tanítványai pedig állítólag zsidó halászok. Ebből következik, hogy az akkor Palesztinában elterjedt arámi nyelvet kellett beszélniük. De az evangéliumok görögül íródtak, az összes. És nem másik nyelvből fordították őket. Erasmus óta minden egyes kereszténykutató úgy tartja, hogy eredetileg is görög nyelven íródtak. Ebből látszik már, hogy nem írhatták Krisztus tanítványai, sem pedig semmilyen korai keresztény. Idegen nyelvű evangéliumok, ismeretlen szerzők tollából, számos nemzedékkel azok után, akiknek elvileg tudniuk kellett a tényeket – ezek hát Jézus létének bizonyítékai.
Csakhogy amellett, hogy ezek az evangéliumok jóval később születtek annál, hogy hitelesnek lehessen őket tekinteni, még ráadásul nem is eredeti dokumentumok. A 2. században írt evangéliumok nem maradtak fenn, elvesztek vagy megsemmisültek. A legkorábbi meglelt evangéliumunk a feltételezések szerint másolatok másolatainak a másolatainak a másolata. Nem tudjuk, kik végezték ezeket a másolásokat, nem tudjuk, mikor, és azt sem tudjuk, hogy becsületes munkák voltak-e. A legkorábbi evangélium és a legkorábbi fellelt újszövetségi írásemlék közt van úgy 300 év szünet. Ebből pedig lehetetlen megállapítani, hogy az eredeti evangéliumok mit tartalmaztak.
A korai századokban nagyon sok evangélium keringett, és ezek zöme koholmány volt. Ilyenek vannak, hogy „Pál evangéliuma”, „Bertalan evangéliuma”, „Iskarióti Júdás evangéliuma”, „Az egyiptomiak evangéliuma”, „Péter evangéliuma” (vagy másképp „gyűjteménye”), „Krisztus szónoklatai és mondásai” és egyéb jámbor művek tömkelege, egy olyan gyűjtemény, amit az „Apokrif újtestamentumnak” tekinthetünk. Emberek, akiknek a kiléte homályba vész, evangéliumokat írogattak, és hozzácsapták keresztény figurák neveit, hogy fontosabbnak látszódjanak. Műveket koholtak az apostolok nevében, Krisztus nevében. A legnagyobb keresztény előadók mondták, hogy a hit dicsősége érdekében megtéveszteni és hazudni: erény volt. A híres dékán, Milman, meghatározó keresztény történész mondta: „A kegyes csalás akkoriban elfogadott módszer volt.” Dr. Giles atya így ír: „Nincs kétség afelől, hogy abban az időben rengeteg könyvet írtak a megtévesztés szándékával.” Robertson Smith professzor: „Irgalmatlan nagy tömegben gyártották a hamis irodalmat, hogy alátámasszák valamelyik csoport nézeteit.” A korai egyházat elöntötték a hamis vallásos iratok. Ebből a tengernyi kotyvalékból lettek kiválasztva a mi evangéliumaink, papok által, és isteni sugallatnak nevezve őket. Ezek az evangéliumok is koholmányok tehát? Nem tudjuk biztosan, hogy nem. De hadd kérdezzek valamit: ha Krisztus tényleg létezett, vajon minek kellett koholmányokat gyártani, hogy bizonyítsák a létezését? Eszébe jutna bárkinek is dokumentumokat hamisítani, hogy bizonyítsa egy olyan ember létezését, akiről mindenki tudja, hogy élt? A korai keresztény hamisítások a keresztény álláspont lehető legordítóbb gyengeségei.
Hamis vagy nem, tegyük félre ezt a kérdést most, és nézzük meg, mit mondanak az evangéliumok Jézus életéről. Máté és Lukács is beszámol a családfáról. Mennyire egyeznek? Máténál negyvenegy generáció van Ábrahám és Jézus közt, Lukácsnál ötvenhat. Mindkettő József származását adja meg, részletesen. Sőt mi több, a két evangélista névsorai közül Dávid és Krisztus közt összesen két név egyezik. Ezek a nagyszerű genealógiák mutatják, mennyit tudtak az Újszövetség írói hősük felmenőiről.
Ha Jézus élt, valamikor meg is kellett születnie. Mikor született Jézus? Máté szerint akkor, amikor Heródes Júdea királya volt. Lukács szerint meg amikor Cirénius volt Szíria kormányzója. Nem születhetett a két vezető hatalma alatt, mivelhogy Heródes i.e. 4-ben meghalt, Cirénius, azaz a római történetírás szerint Quirinius pedig tíz évvel később került csak Szíria kormányzói székébe. Heródes és Quirinius uralkodását Heródes fia, Archelaus uralma köti össze. Máté és Lukács közt ezek szerint tízéves ellentmondás van, már ami Krisztus születését illeti. Tény tehát, hogy a korai keresztényeknek halvány fogalmuk se volt, mikor született Krisztus. Az Encyclopaedia Britannicában az áll: „A keresztények százharminchárom különböző véleményt tartanak számon azt illetően, hogy a Messiás melyik évben jelent meg a földön.” [1] Gondoljunk csak bele: százharminchárom különböző évszám, s mindegyikről azt tartják, hogy Krisztus megjelenésének éve. Micsoda fenséges bizonyosság!
A 18. század felé közeledve egy művelt jezsuita, Antonmaria Lupi rámutatott, hogy Krisztus születését időről időre tologatták az év hónapjai közt.
No és hol született Krisztus? Az evangéliumok szerint akkoriban „Názáreti Jézusnak” szokták volt nevezni őt. Az újszövetségi írók igyekeztek úgy beállítani, mintha Galilea Názáret nevű települése volna a szülőfalu. A szinoptikus evangéliumok szerint ott töltötte élete harminc évét. Emellett Máté azt mondja, Betlehemben született, hogy beteljesedjen egy prófécia Mikeás könyvéből. Csak hát Mikeás próféciájának nem sok köze van Jézushoz. Az egy katonai vezető eljövetelét jósolja meg, nem egy isteni tanítóét. Máté ebbéli igyekezete, hogy ezt a jövendölést ráillessze Krisztusra, csak azt a gyanút erősíti meg, hogy a szöveg íróját regényes szándék vezérelte. Lukácsnál is Betlehem a születés helye, méghozzá úgy, hogy szülei mennek oda Augustus császár népszámlálása miatt. Ami ezt a népszámlálást illeti, semmilyen adatunk nincs róla a római történelemből. De tegyük fel, hogy volt. A rómaiaknál egy népszámlálásnál az volt a szokás, hogy mindenkit tartózkodási helyén írnak fel. Egyedül a családfő szolgáltatott adatot. Soha nem volt rá szükség, hogy a feleség vagy akármely hozzátartozó vele legyen. Na most ennek tükrében Lukács azt mondja, hogy József Názáreti otthonukat ott hagyta, átgyalogolt két tartományt Betlehemig az összeíráshoz, ráadásul cipelte magával feleségét, Máriát, aki éppen a célegyenesben volt az anyasághoz. Ez, kérem szépen, nem történelem, hanem mese. Krisztus betlehemi születése kihagyhatatlan hozzávaló volt a messiási recepten, hogy ő legyen Dávid király leszármazottja. A Messiásnak Betlehemben kellett születnie, „Dávid városában”. Olyasmi ez a momentum, mint amit Renan „kerülőútnak” hívott: a születést egész egyszerűen oda kellett tenni. Mindez színtiszta fikció.
Názáretben született. Úgy hívták, hogy „Názáreti Jézus”; és állítólag élete utolsó éveiig ott is élt. Felmerül a kérdés: volt abban a korban egyáltalán Názáret nevű város? Az Encyclopaedia Biblicában, amit teológusok írtak, és a legnagyobb angol nyelvű referenciamunka, ezt olvassuk: „Nem tudjuk kijelenteni, hogy létezett Názáret nevű város Jézus korában.” Nem is biztos, hogy létezett Názáret!? Krisztus életének nemcsak hogy feltételezett tényei képzeletbeliek, de még a város, ahol született és élete nagy részét töltötte, még az is csak a mitológia térképén található meg? Milyen csodálatos bizonyíték egy isteni ember valóságosságára! A tényszerűség abszolút hiánya a származását nézve, semmi nem tudható születési idejéről, és még annak a városnak a létezéséről sincs a legcsekélyebb meggyőződésünk sem, ahol élt!
Születése után Krisztus, úgy ahogy van, megszűnik létezni. Egyetlen kivétellel, amit Lukács jegyzett le, semmit nem hallunk róla 30 éves koráig. A templomban való beszélgetését az írástudókkal tizenkét éves korában egyedül Lukácsnál találjuk meg. A többi evangéliumot ez a történet láthatóan nem érdekli, és ettől eltekintve mind a négy evangélium teljes hallgatásba burkolózik hősük első harminc évéről. Mi lehet ennek az oka? Ha az evangéliumok írói tényleg ismerték Krisztus életét, miért nem szólnak erről a harminc évről egy mukkot sem? Hol van még egy olyan történelmi személy, akinek egy 30 éves életszakaszáról egy árva szót sem írtak? Ha Krisztus Isten megtestesülése, ha ő volt a legnagyobb tanító a világon, aki azért jött, hogy megváltsa az emberiséget az örök szenvedéstől – akkor hogy van az, hogy semmi említésre méltó nem történt az emberek között töltött első harminc életévében? A helyzet az, hogy az evangélisták semmit nem tudtak Jézusnak működése előtti életéről, és tartózkodtak megkomponálni azt, mivelhogy arra nem volt szükség céljaikhoz.
Lukács a kivétel, aki megtöri a csendet a templomincidenssel. Ez az epizód az írástudókkal való társalgásról a templomban aztán végképp minden körülményét tekintve mitikus. Az, hogy Jézus anyja és apja elhagyja Jeruzsálemet, miközben azt hiszik, hogy a fiú velük van, meg hogy egy egész napig járkáltak, mielőtt észrevették, hogy Jézus nincs a társaságukban, meg hogy aztán három napig keresik, végül megtalálják őt a templomban, miközben komoly írástudóknak felelget – egy sor kérdést felvet, és teljesen életszerűtlen. És még mindig ne felejtsük, hogy ez a sztori egyes-egyedül Lukácsnál szerepel, nála is egy harmincéves szünet közepette, semelyik másik író nem említ egy szót sem a gyermek Jézusról, ahogy tanítókkal beszélget; és azt se felejtsük, mennyire életszerűtlen, hogy egy gyerek megjelenik komoly emberek társaságában egy intellektuális bajnok szerepében. Ha ezeket átgondoljuk, láthatjuk, hogy ez egy mese.
Szóval az evangéliumok semmit nem tudnak Krisztus harminc évéről. Mit tudhatnak akkor ennek az életnek a többi éveiről? Mennyi ideig tartott Krisztus „működése”, azaz nyilvános karriere? Máté, Márk és Lukács szerint Krisztus nyilvános élete körülbelül egy évet tett ki. Ha Jánosnak hiszünk, akkor hármat. A szinoptikusok azt mondják, hogy Krisztus nyilvános munkája egész végig Galileában zajlott, és hogy Jeruzsálembe csak egyszer ment, röviddel halála előtt. János reménytelenül eltér ettől is, szerinte Krisztus nyilvános életének legtöbb idejét Júdeában töltötte, és sokszor járt Jeruzsálemben is. Galileát és Júdeát egy Szamária nevezetű tartomány választja el. Ha tehát Krisztus az utolsó heteket leszámítva szülőtartományában, Galileában tanított, egészen biztos, hogy tanításának legnagyobb hányadát nem végezhette Júdeában, két tartománnyal arrébb.
János azt mondja, hogy a pénzváltók kiűzése a templomból Krisztus működése elején történt; különösebb következmények említése nélkül. Máté, Márk és Lukács viszont azt írja, hogy a templom kitakarítása Jézus karrierjének végén esett meg, és hogy tettével magára haragította a papokat, akik ezért meg akarták ölni. Eme tényállás miatt az Encyclopedia Biblica úgy nyilatkozik, hogy a Jézus életében történt események sorrendje az evangéliumokban ellentmondásos és megbízhatatlan; hogy az evangéliumok kronológiája értékelhetetlen; és hogy „a tények világosan mutatják az evangéliumok históriai gondatlanságát.” Más szóval Máté, Márk, Lukács és János nem azt írták, amit tudtak, hanem amit elképzeltek.
Krisztus állítólag többször járt Jeruzsálemben. Állítólag naponta prédikált a templomban. Követte őt tizenkét tanítványa, valamint elkötelezett férfiak és nők hada. Egyrészről az emberek hozsannázták őt, másrésztől a papok időnként konfrontálódtak vele, és az életét akarták. Mindez nem mutat mást, mint hogy a hatóságok szeme előtt kellett, hogy legyen. Igazából Jeruzsálem egyik legismertebb emberének kellett lennie. Miért kellett hát akkor a papoknak megvesztegetni az egyik tanítványát, hogy elárulja őt? Elárulni olyasvalakit kell, aki rejtőzködik, és akinek kilétét homály fedi. Na dehát egy olyan valakit, aki naponta megjelent az utcákon, szónokolt a templomban, és folyamatosan a nyilvánosság előtt volt, bármikor le lehetett volna tartóztatni. Ezért nem kellett volna lefizetni egy tanítványukat, hogy árulja el a mesterét, akit mindenki ismert. Ha Krisztus elárulásának története igaz, akkor a Jeruzsálemben történő nyilvános megjelenéséről szóló mindenféle beszámoló szükségképpen hamis.
Azonban semmi sem lehetne valószínűtlenebb, mint maga Krisztus keresztre feszítése. Róma volt a világ legnagyobb civilizációja. Ebben a civilizációban éltek a valaha élt legkiválóbb ügyvédek. Bíróságaik a rend és igazságosság mintái voltak. Egyetlen embert nem ítéltek el bírósági tárgyalás nélkül. Senkit nem utasítottak kivégzésre úgy, hogy előtte bűnösnek nem mondják ki. És akkor most higgyük el, hogy egy ártatlan embert egy római törvényszék elé visznek, ahol Poncius Pilátus a bíró; hogy vád nélkül vitték elé, hogy ez a bíró ártatlannak nyilvánítja, majd az állítólagos csőcselék azt kiabálja, hogy „Keresztre vele! Keresztre vele!”, és hogy ő enged ennek a söpredéknek; és úgy, hogy ő maga is ártatlannak tekinti, megparancsolja, hogy korbácsolják meg, aztán átadja a kivégzőosztagnak, hogy feszítsék fel. El lehet ezt képzelni, hogy egy római törvényszék feje Tiberius császár idején ártatlannak nyilvánítva egy embert, és úgy, hogy közben igyekszik megmenteni az életét, saját hatáskörben mégis megkínozza őt, és odadobja az őrjöngő tömegnek, hogy felszögezzék egy keresztre? Egy római bíróság ártatlannak talál valakit, és aztán keresztre feszíti? Ez volna a civilizált Róma? Az a Róma, amelynek az egész világ köszönheti a jogrendszerét? A keresztre feszítés történetét olvasva történelmet olvasunk vagy inkább vallásos fikciót? Hát történelmet nem.
És ha még el is fogadnánk a keresztre feszítés teóriáját, hogyan magyarázzuk akkor meg, hogy a kereszténység kifejlődésének első nyolc évszázadában a keresztény művészet jelképe nem a kereszten szenvedő ember volt, hanem egy bárány? Sem a katakombákban lévő festmények, sem a keresztény sírkövek szobrai nem ábrázolnak embert kereszten. Bárány van mindenhol, mint a kereszténység szimbóluma – bárány, amint keresztet visel, bárány a kereszt lábánál, esetleg bárány a kereszten magán. Néhány ábrázoláson a báránynak emberi feje és végtagjai vannak, és keresztet tart a kezében; Isten báránya így kezd emberi alakot ölteni; a keresztre feszítés mítosza így kezd valósággá válni. A 8. századhoz közeledve I. Adorján pápa, megerősítve a hatodik, konstantinápolyi zsinaton megfogalmazottakat [2], elrendelte, hogy ezentúl a bárány helyett a kereszten megfeszített emberi figurát kell promótálni. A kereszténységnek nyolc évszázadra volt szüksége, hogy szenvedő megváltójának szimbólumát kifejlessze. Nyolc évszázadon keresztül a „Krisztus a kereszten” egy bárány volt. Ha Krisztust valóságosan megfeszítették, miért foglalta el a helyét oly sokáig egy bárány? A történelem és a józan ész szempontjából, ha ezeket a bárányábrázolásokat látjuk, miért kellene hinnünk a keresztre feszítés történetében?
És tegyük csak fel a kérdést: ha Krisztus tényleg végrehajtotta azokat a csodákat, amiket az Újtestamentum leír, ha látást adott a vakoknak, ha mágikus érintésére a bénákba fiatalos életerő költözött, ha a rothadó hullába az ő parancsára visszatért az élet és a szerelem – akkor miért akarták az emberek őt keresztre feszíteni? Nem bámulatos, hogy civilizált ember – az akkori zsidókat már annak számítjuk – ennyire ellenséges érzelmeket tápláljon valakivel szemben, aki maga a szeretet, és csak jókat cselekedett, és a megbocsátásról beszélt, és meggyógyította a leprásokat, és felélesztette a halottakat? Hogy embereket nem lehetett lecsillapítani, amíg keresztre nem küldték az emberiség legnagyobb jótevőjét? Újra kérdem: mi ez, történelem vagy fikció?
A dolgok természetét nézve az igazság az, hogy Krisztus keresztre feszítése éppolyan képtelenségnek tűnik, mint mondjuk Lázár feltámasztása. Az igazság az, hogy a négy evangélium történetileg fabatkát sem ér. Hemzsegnek a belső ellentmondásoktól és életszerűtlenségektől. Csodás és szörnyű dolgok meséi. Nincs egy szál információ, amit igaznak lehetne bennük tekinteni, míg igen nagy hányadukról biztosan tudjuk, hogy nem igaz.
Az arról szóló beszámolók hitelessége, hogy szűztől született, ellátott ötezer embert néhány kosár kenyérrel és hallal, meggyógyította a leprásokat, járt a vízen, feltámasztott másokat, illetve hogy maga is feltámadt, nos, romokban hever. Ezek éppolyan valóságtalan történetkék, mint bármi más, amit a világon írtak. Az evangéliumok csodás elemei pontosan arra bizonyítékok, hogy emberek írták őket, akik ugyanakkor nem tudták, hogyan kell történelmet írni, vagy épp nem nagyon érdekelte őket, hogy az igazságot írják-e. Az evangéliumok csodáit a hiszékenység vagy a fortély szülte (vagy mindkettő – a ford.). És ha ezek a csodák kitalációk, ugyan honnan tudhatnánk, hogy Krisztus egész története nem pusztán a képzelet szüleménye? Dr. Paul W. Schmiedel, Európa egyik legismertebb exegéta teológusa úgy ír az Encyclopaedia Biblicában, hogy csupán kilenc passzus van az evangéliumokban, amit Jézus mondásának tarthatunk. Arthur Drews professzor, Krisztus mítoszi elméletének legnagyobb német képviselője analizálta ezeket a passzusokat, és azt találta, hogy ebben a kilencben sincs semmi, amit ne találhattak volna ki. Ugyanerre a következtetésre jutott John M. Robertson, az elismert angol tudós is, aki szerint ezek a mondások ugyanolyan történelmietlenek, mint a többi.
Hadd áruljak most el egy titkot. Arra, hogy az evangéliumok Krisztusa nem valós karakter, a legnagyobb bizonyítékot maga az Újtestamentum szolgáltatja. Pál apostol levelei jól mutatják, hogy Jézus élettörténete kitaláció. És hát persze, hogy Pálról sem tudunk semmit. Hadd idézzek ezzel kapcsolatban az Encyclopaedia Biblicából: „A Pálról kialakult kép az idők folyamán igencsak elvált néhány részletben az eredetitől. Legenda képződött erre az alakra. Az egyszerű tényeket kitalációk dúsították fel. Pált lelkes keresztények egy csoportja hőssé emelte.” A definitív keresztény álláspont elismeri tehát, hogy Pál életének egy része legalábbis koholmány. Valójában az érdemesebb kereszténységkutatók úgy tartják, hogy Pál levelei nem valódiak. Egyesek szerint egyet sem Pál írt. Pál létezése is kérdéses.
De az érvelésem kedvéért tételezzük fel, hogy Pál élt. És hogy buzgó apostol volt, valamint hogy mindegyik levelet ő írta a saját tollával. Nos, tizenhárom ilyen levele van – néhány közülük elég hosszú –, amelyeket a kereszténység legkorábbi iratainak tartanak. Bőven az evangéliumok előtt születtek. Ha tényleg Pál írta a leveleket, akkor neki Jeruzsálemben kellett élnie, mikor Krisztus ott tanított. Ha Krisztus életének részletei többé-kevésbé éltek az emberek emlékezetében az első században, Pál az az ember kellett, hogy legyen, aki ezeket az utolsó jelenetmorzsáig ismeri. Csakhogy Pál elismeri, hogy ő sohasem látta Jézust, és levelei is arról tanúskodnak, hogy semmit sem tudott az életéről, munkásságáról és tanításairól.
Pál összes levelében egy árva szó sincs Krisztus szűzen szüléséről. Az apostol semmit nem tud arról, hogy Jézus milyen csodálatosan jött a világra? Erre egyszerűen nincs magyarázat; hacsaknem az, hogy a szűzen szülést még nem találták fel, mikor Pál írt. Az evangéliumok nagy része tanúvallomás arról, milyen csodákat vitt végbe Krisztus. Pál tizenhárom levelét azonban hiába kutatnánk, ha csak egyetlen nyomára is akarnánk bukkanni annak, hogy Krisztus egyáltalán művelt csodákat. El lehet azt képzelni, hogy Pál tud Krisztus csodáiról – tudja, hogy leprásokat gyógyított, ördögöt űzött, vaknak világot, némának hangot adott és holtat támasztott fel –, el lehet képzelni, hogy Pál mind e csodáknak ismeretében van, és mégsem képes írni róluk egyetlen sort sem? Nincs más válasz erre a problémára, mint az, hogy a jézusi csodákról szóló beszámolókat még nem találták fel, mikor Pál levelei íródtak.
És Pál nemcsak a szűztől születésről és Jézus csodáiról hallgat, hanem halvány fogalma sincs Jézus tanításairól sem. Az evangéliumok Krisztusa elmondott egy híres beszédet egy hegyen: Pál nem tud róla. Krisztus elmondott egy imát, amit ma naponta ismétel a keresztény világ: Pál nem tud róla. Krisztus elmondott számos példabeszédet: Pál egyet sem említ. Nem bámulatos ez? Pál, a korai kereszténység legnagyobb írója, aki többet tett a kereszténység elterjesztéséért, mint bárki más a világon – már ha hihetünk a leveleknek –, semmi konkrétat nem tud Krisztus tanításairól. Tizenhárom levelében egyetlenegy mondást sem említ Jézustól.
Pál misszionárius volt. Térített. El lehet képzelni, hogy ha Krisztus tanításait ismerte, nem használ fel belőlük egyetlenegyet sem a saját munkássága során? El tudják képzelni, hogy egy keresztény misszionárius elmegy mondjuk Kínába, és évekig térít ott anélkül, hogy egyszer is említené a hegyi beszédet, vagy elmondaná a Miatyánkot, vagy akár egyetlen példabeszédet, mesterének csak egyetlen tanítását? Mégis mit tanított az egyház a keresztényeknek évszázadokon át, ha nem ezeket a dolgokat? Nem erről beszélnek folyamatosan, a szűzen szülésről, a csodákról, a példabeszédekről és a tanításokról? Nem ezek alkotják a kereszténységet? Vagy van még valami ezeken kívül, amit tudni kell Krisztusról? Hát akkor Pál miért nem tud minderről? Egyetlen egy válasz van erre. A szűzen szülést, a csodákat, Krisztus prédikációit nem ismerték a világon Pál idejében. Más szóval: nem találták még fel őket.
Pál Krisztusa és az evangéliumok Jézusa két teljesen más természetű dolog. Pál Krisztusa alig több, mint egy gondolat. Nincs élettörténete. Nem követték tömegek. Nem tett csodákat. Nem prédikált. Pál egy olyan Krisztust ismert, amit látomásban látott egy Damaszkusz felé vezető úton. Egy jelenés, egy szellem, nem egy létező, hús-vér ember, aki tanított és dolgozott az emberek között. Ez vízióbeli Krisztus, ez a mitikus alak lett később a földre vonszolva az evangéliumok íróitól. Kapott egy szent szellemet apának és egy szűzet anyának. Tanítóvá tették, bámulatos csodatevővé, ártatlanul kegyetlen halált szenvedővé, és olyanná, aki a sírból nagy dicsőségben felemelkedik a mennybe. Ez az Újtestamentum Krisztusa – kezdetben csak egy lélek, később pedig egy csoda mód megszülető csodaember, aki a halál felett is uralkodik.
A korai egyházban nagyon sokan úgy gondolták, hogy Krisztus nem létezett fizikailag. Dean Milman írja A kereszténység történetében: „A gnosztikus szekták tagadták, hogy Krisztus valóban megszületett.” Mosheim, a nagy német eklézsiakutató írja: „A korai kereszténység Krisztusa nem valós emberi személy volt, hanem »jelenés«, egyfajta illúzió, túlvilági karakter. Nem realitás, hanem mítosz.”
Csodák nincsenek. A csodákról szóló történetek nem igazak. Ennélfogva az olyan dokumentumokat, amelyekben csodákról szóló beszámolók és valós tények vannak összeszövődve, megbízhatatlanok: a csodás elemek kitalálója koholhatta a természetesnek tűnő részeket is. Az ember egy átlagos valami, az isten pedig szokatlan. Legalább olyan könnyű tehát egy ember történetét kitalálni, mint egy istenét. Ezért az egész krisztusi történetet – az isteni és az emberi elemeket egyaránt – megbízhatatlannak kell tekintenünk. Ha a csodák fiktívek, Krisztus is egy mítosz. Dean Farrar mondta: „Ha a csodákban nem hihetünk, a kereszténység: tévedés.” Westcott püspök így ír: „A kereszténységnek a csodák a magvai. Ha egy csoda lehetetlen vagy nem hihető, minden további vizsgálódás felesleges.” A csodák nemcsak hihetetlenek, hanem a természet szempontjából nézve definíció szerint nem is lehetségesek. Csodák már nincsenek: a csodás Krisztus képe sem maradhat fenn.
Ha Krisztus élt, és fontos reformer volt, aki tömegek ámulatát váltotta ki, aki szembekerült a hatóságokkal, és keresztre feszítették, akkor hogyan magyarázhatnánk meg azt a tényt, hogy a történetírás meg sem említi a nevét? Az a korszak, amikor ő állítólag élt, tele volt tudósokkal és gondolkodókkal. Görögországban, Rómában és Palesztinában számos filozófus, történetíró, költő, szónok, jogász és államférfi élt. Minden fontos eseményt feljegyeztek az érdeklődő és kutakodó elmék. A zsidó nép legnagyobb írói kerültek ki abból a korból. Mi mégis azt látjuk, hogy egyetlen nyomorult sorocska, egy szó, egy betű nincs Jézusról feljegyezve. Nagy írók terjedelmesen beszámoltak kisebb jelentőségű dolgokról is, de senki egy szót nem írt a leghatalmasabb emberről, aki a földön ott megjelent volna – egy olyan valakiről, aki megtisztította a leprásokat, aki ötezer embert megetetett néhány kosárnyi kenyérből, aki feltámadt a sírból.
John E. Remsburg A Krisztus (The Christ) című tudományos munkájában negyvenkét író nevét szedte össze, olyan írókét, akik Krisztus századában vagy az utána következő században éltek. Egyikük sem tesz említést Krisztusról.
Philo, az egyik leghíresebb zsidó író a kereszténység előtt született, és Jézus állítólagos halála után még sokáig élt. Közel lakott Jeruzsálemhez, ahhoz a helyhez, ahol Jézus elvileg prédikált, csodákat művelt, keresztre feszítették és feltámadt. Ha Jézus tényleg ilyesmiket tett, Philónak mindenképpen fel kellett volna jegyeznie valamit ebből. Tudnia kellett volna Heródes gyermekmészárlásáról, a tanításokról, a csodákról és Jézus haláláról, amik mind ott zajlottak. De ez a filozófus, aki az akkori zsidóságról beszámolót írt, sorra véve azokat a fontos kérdéseket, amik Krisztus földrajzi helye környékén az embereket érdekelték, egyszer sem említi a nevét vagy bármilyen cselekedetét a világ megváltójának.
Az első évszázad vége felé Josephus, a híres zsidó történetíró megírta munkáját, A zsidók történetét (angol cím: The Antiquities of the Jews). Ebben a munkájában Josephus nem tesz említést Krisztusról, és Josephus után még vagy kétszáz évig Krisztus neve nem kerül elő a történelemben. Abban a korban nem volt nyomtatás, a könyveket másolták. Következésképp nagyon könnyű volt hozzáadni a művekhez vagy megváltoztatni azokat. Az egyház, mivel nagyon úgy érezte, hogy Josephusnak írnia kellett volna Krisztusról, elintézte, hogy írjon. A negyedik században előkerült A zsidók történetének egy másolata, amelyben ez a passzus szerepel: „Abban az időben élt Jézus, egy bölcs ember, már ha embernek lehet őt hívni, mivel csodákat művelt, és tanította azokat, akik szívesen hallgatták az igazságot. Számos zsidót és nem zsidót követőjévé tett. Ő volt Krisztus. És bár Pilátus a köztünk élő elöljárók tanácsára keresztre feszíttette, azok, akik megszerették, nem hagyták el őt. Mivel élve megjelent nekik a harmadik napon, ahogy a próféták megjövendölték, és rengeteg csodát művelt. És a róla elnevezett keresztény közösség máig nem szűnt meg.”
Ez az a híres Josephus-említés Krisztusról. Ércesebb koholmányt azóta se látott a világ. Még kétszáz évig a keresztény egyházatyák, akik ismerték Josephus munkáit, semmit nem tudnak erről a szakaszról. Ha ez a rész eredetileg is Josephus munkáiban szerepelt volna, Justinus, Tertullianus, Órigenész és Alexandriai Kelemen kapva kaptak volna az alkalmon, hogy zsidó ellenfeleik fejéhez vágják velük folytatott vitáikban. Csakhogy nem szerepelt. Valójában Órigenész, aki nagyon jól ismerte Josephust, kifejezetten megerősítette, hogy Josephus nem ismerte el Krisztust. Az említett szövegrészt először Euszebiosz egyházatya idézi, a kereszténység első történetírója, a negyedik század elején. És feltételezhetjük, hogy a szöveg szerzője Euszebiosz maga. Euszebiosz, amellett, hogy helyeselte a hit érdekében való csalást, és tudható, hogy maga is meghamisította Josephus és más írók műveit, ezekkel a szavakkal vezeti be az idézetet Az evangélium bizonyítéka (angol cím: Evangelical Demonstration) című könyvében (3. könyv, 124. o.) (elírt hivatkozás, a 124 helyesen 142 – a ford.): „A tanúvallomások, amiket Megváltónk érdekében készítettem, bizonyára elégségesek lesznek. Mindazonáltal nem volna rossz dolog, ha mindezeken túl a zsidó Josephust is felhasználnánk mint tanút.” [3]
Minden azt mutatja, hogy az idézet hamisítás. A stílusa Euszebioszéra emlékeztet, nem Josephuséra. Josephus terjengős író volt. Sokat írt jelentéktelenebb személyekről is. Az idézet rövidsége már maga is koholmány jellegére utal. A passzus megszakítja a körülötte lévő narratívát. Semmi köze ahhoz, ami előtte van, vagy ami utána. A szöveg pozíciója is azt mutatja, hogy a történetíró anyagát szétválasztották, hogy helyet csináljanak neki. Josephus zsidó volt, Mózes vallásának egy papja. Eme szövegtöredék szerint pedig elismeri Krisztus istenségét, a csodákat és a feltámadást; azaz egy ortodox zsidó úgy ír, mint egy hívő keresztény. Josephus csak akkor írhatta volna ezeket a sorokat, ha jól megfontolva úgy dönt, hogy kereszténnyé válik. A történelem minden bizonyítéka, minden nyoma oda vezet el, hogy Josephus Jézus-említése szemtelen koholmány.
Ma minden tisztességes kereszténységkutató hozzáköltésként kezeli. Dean Milman azt írja: „Hozzátoldották, sok más töredékkel együtt.” Dean Farrar véleménye az Encyclopaedia Britannicában: „Hogy Josephus írta volna a teljes szövegrészt, azt épelméjű kutató nem hiszi már el.” Warburton püspök szerint a töredék „durva hamisítás, és nagyon béna is.” A Chambers's Encyclopaedia szerint „Josephus híres passzusa az általánosan elfogadott nézet szerint hamisítás.”
A római író, Tacitus Évkönyvekjében (Annales, angol cím: Annals) van egy másik töredék, amelyben szó esik „Christus”-ról, aki egy keresztényeknek nevezett társaság alapítója – egy olyan embercsoporté, akiket „gyűlöltek a bűneikért.” Ezek a szavak ott találhatók, ahol Tacitus beszámol Róma leégéséről. Nos, eme töredék eredetiségére sincsenek sokkal erősebb bizonyítékok, mint Josephuséra. A 15. századig senki nem idézi, és amikor idézték, akkor az Évkönyvekből mindössze egyetlen példány volt a világon. És az a másolat valamikor a nyolcadik században keletkezhetett, hat évszázaddal Tacitus halála után. Továbbá az Évkönyvek maga is valamikor 115 és 117 között keletkezett, nagyjából Jézus után száz évvel, szóval még ha eredeti is lenne az idézet, aligha lenne bizonyító erejű Jézus létezésére nézve.
A Jézus név a kérdéses korszakban éppolyan közönséges volt a zsidók körében, mint most nekünk a József vagy a György. Josephus munkáiban számos Jézusra történik utalás. Sapphias (angol átírat) fia, Jézus, egy szadduceus tengerészcsoport alapítója; egy másik Jézus egy rablóvezér volt, akinek a követői szétszéledtek, mikor őt letartóztatták; aztán szó van egy monomániás Jézusról, aki Jeruzsálemben hét évig siránkozott, hogy „Szegény, szegény Jeruzsálem!”, és akit számtalanszor elpáholtak, ő pedig hagyta magát (és akit megölt egy kő Jeruzsálem ostrománál).
A ʼkrisztusʼ görög szó, a héber ʼmessiásʼ megfelelője, és nem személynév. Cím volt, ami azt jelentette: „a kiválasztott.”
A zsidók messiást kerestek, egy politikai vezetőt, aki majd helyreállítja népük függetlenségét. Josephus beszámol számos olyan emberről, aki messiásként volt beállítva, akit követtek, és akit politikai okokból megöltek a rómaiak. Az ilyen messiások, vagy krisztusok egyike volt egy szamaritánus próféta, akit Poncius Pilátus kivégeztetett. A zsidók felháborodása erre olyan erővel tört elő, hogy Rómának vissza kellett hívnia Pilátust.
E tények fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni. Míg a kereszténység Jézus Krisztusa teljesen ismeretlen a történelem előtt, addig állítólagos életének korában rengetegen kapták a Jézus nevet, és rengetegen felvállalták a krisztusi címet. Abban a korban tehát a krisztusi történet receptjének minden egyes hozzávalója rendelkezésre állt már. Minden egyes ősi kultúrában úgy gondolták, hogy az isteni megváltók szűztől születtek, új vallást hirdettek, csodákat műveltek, hogy az emberiség bűnéért keresztre feszítették őket, és hogy felemelkedtek a sírból a mennybe. Minden, amit Jézus tanított, ott volt a kor irodalmában. Krisztus történetében egy szem új gondolatfoszlány nincs, amint erre Joseph McCabe Az evangéliumok erkölcsének forrásai, illetve John M. Robertson Pogány Krisztus című műveikben rámutatnak.
„Csakhogy – mondják a keresztények – Krisztus olyannyira tökéletes alak, hogy ezt nem lehetett feltalálni.” Tévedés. Az evangéliumokban lévő Krisztus egyáltalán nem tökéletes. Nagyon is mesterséges karakter, nem egy ellentmondással a tanításaiban. Egyszer a kard mellett prédikált, másszor ellene. Egy helyen azt hirdeti, „szeresd ellenségeidet”, máshol pedig azt, gyűlöld. A megbocsátás doktrínáját tanította, míg egy egész generációt viperák fajzatának nevezett. A világ bírájának nevezte magát, máskor pedig azt mondta, senkit nem ítél meg. Minden hatalom birtokosának hirdette magát, de nem tett csodát akkor, amikor az emberek nem hittek neki. Istennel egynek állította be magát, de a keresztfán szenvedve úgy panaszkodik: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?” És milyen érdekes, hogy ezek a szavak, amiket a fájdalomtól kába Krisztus szavainak tartanak, nemcsak hogy két másik evangélista elbeszélésével ellentmondásos, hanem éppenséggel egy idézet a huszonkettedik zsoltárból!
Ha van pillanat, amikor az ember szavai igazán őszinték és „hamisítatlanok”, az a gyötrelem és kétségbeesés pillanata, amikor a legyőzöttség és csalódottság teljes lelki terhe alatt szenved, amikor sebzett szíve legmélyéről tör elő a szomorú panasz, utolsó lélegzeteivel, mielőtt a hűvös halál el nem nyeli életét örökre. De a lelkét kilehelő Krisztus ajkán nem a haldokló ember szívből jövő szavai vannak, hanem egy irodalmi idézet!
Ilyen ellentmondásokkal és ilyen átlátszó valószerűtlenségekkel aligha lehetett valaki valóságos.
És még ha Krisztust, természetének minden csodálatossága és képtelensége ellenére nem lehetett feltalálni, akkor mit szóljunk Otellóról, Hamletről és Rómeóról? Hát nem élnek Shakespeare karakterei a színpadon? Természetességük, személyiségük összetétele, emberi nagyságuk nem vívják ki csodálatunkat? És ugye hogy nem olyan nehéz őket a képzelet szüleményének tekintenünk? Ha félretesszük a zsidó hős történetének csodás elemeit, Jean Valjean nem éppoly mély, fenséges, emberségben gazdag, szenvedésében érzékeny, magasztos és magát a kegyetlen sorsnak oly meghatóan megadó alak, mint Jézus? Ki az, aki nem borzongott annak a csodálatos embernek a történetét olvasva, és nem érzékenyült el az utolsó napjainál? És mégis, Jean Valjean sohasem élt, és sohasem halt meg. Nem valós személy volt, hanem a szenvedő erény megszemélyesítése Victor Hugo briliáns elméjében. Ki az, aki képes visszafojtani könnyeit, mikor maga elé képzeli Sydney Cartont, amint elrejtve kilétét nyakát a véres guillotine alá teszi, hogy megmentse Evremond életét? És Sydney Carton sem volt valós személy. Ő Charles Dickens karaktere, az emberi önfeláldozás megszemélyesítője.
Igen, Krisztus karakterét ki lehetett találni. A világ irodalma telis-tele van feltalált karakterekkel, és a nagyszerű férfiak és nők fiktív, elképzelt figurái mindig is be fogják tölteni az elménket és a szívünket. De ha Krisztus nem élt, mégis hogyan jött létre a kereszténység? Hadd kérdezzek másképp. Hogyan jött létre a reneszánsz, a reformáció, a francia forradalom vagy a szocializmus? Ezek egyikét sem egy ember hozta létre. Ezek kinőttek a földből. A kereszténység kinőtt a földből. A keresztény egyház régebbi, mint a legrégebbi keresztény írások. Nem Krisztus kreálta az egyházat. Az egyház kreálta Krisztust.
Lehetetlen, hogy az evangéliumok Jézus Krisztusa valós személy volt. Képtelen elemek kombinációja. Élhetett Palesztinában, húsz évszázaddal ezelőtt (a 19 frissítése – a ford.) valaki, akit Jézusnak hívtak, aki jó dolgokat tett, akit csodáltak, és aki erőszakos halált halt. De erről a lehetséges valakiről senki egy sort nem írt az életében, és mára már semmit nem tudhatunk róla. Ez a Jézus, ha élt, ember volt. Ha reformer volt, egyike volt a világ ezernyi más reformerének, akik éltek és meghaltak. Ha a világ megtanulja, hogy az evangéliumok Krisztusa egy mítosz, hogy a kereszténység hamis, a múlt vallásos fikcióiról valószínűleg több figyelmet tud majd szentelni a jelenkor húsba vágó problémáira, hogy elősegítse vele az igazi, élő emberek jólétét, akiket ismerünk, és akiket segítenünk és szeretnünk kell.
Megjegyzések.
[1] Nem találtam meg ezt a kitételt az Encyclopaedia Britannica online változataiban (nem mintha olyan fontos lenne).
[2] Hatodik ökumenikus (vagy egyetemes) zsinatként, illetve még inkább harmadik konstantinápolyi zsinatként emlegetik. A neten található, zsinatról, illetve I. Adorján pápáról szóló forrásokban nem leltem rá erre a kitételre. Magáról az állítás igazságtartalmáról – 8. századik csak szimbolikus, főleg bárányábrázolások léteznek, kereszten lévő Jézus nem – egy-két google-kereséssel bárki meggyőződhet, és erre írásos anyagok is vannak, bár nem sok. Hogy Marshall honnan veszi ilyen biztosan információit, nem tudom, de az írtakat megerősíti Raymond W. Bernard (1966), illetve ez az ortodox független lap. Azt sem tudom egyébként, hogy ez az egész téma egyenlő-e az ikonoklasztáziával.
[3] Nem tudom, Marshall honnan idéz, az ő idézete: „Certainly the attestations I have already produced concerning our Savior may be sufficient. However, it may not be amiss, if, over and above, we make use of Josephus the Jew for a further witness.” A linkben megadott online kritikai kiadásban kissé más a megfogalmazás: „Their evidence then may be considered sufficient about our (b) Saviour. And here it will not be inappropriate for me to make use of the evidence of the Hebrew Josephus as well, who in the eighteenth chapter of The Archaeology of the Jews, in his record of the times of Pilate, mentions our Saviour in these words:”
