Sokáig nem írtam.
Már mondtam, hogy zavarba ejt, mikor valaki személyesen szóba hozza, hogy rátalált a blogomra. Legutóbb munkahelyen történt ez meg velem, ráadásul az illető jó érzékkel ki is játszotta a helyzetet (ami azért nagyon kedves emlék marad ;))
Ezekre a helyzetekre valamennyire felkészültem. Kiraktam például az arcképemet, és a nicknevem a monogramom, vagyis tulajdonképpen előre kiterítettem a lapjaimat. És egyszer hoztam is egy olyan szabályt, hogy minden írásom után alszom egyet, mielőtt publikálom.
Valahol mégis azt érzem, nincs feloldva egy ellentmondás. Mintha még mindig nem tudtam volna eldönteni, hogy énblog lesz-e ez, vagy sem. Ugyanis amikor írok, akkor nem mást csinálok, nem társaságban vagyok, nem dolgozom, nem vagyok elfoglalva semmi hasznos dologgal. Hanem itt vagyok, egyedül, teljesen egyedül, egy elképzelt olvasótáborral.
És az én elképzelt olvasótáborom nem olyan, mint a valós. Amikor megemlítik, hogy olvasták a blogomat, vagy csak „látták”, nem azt érzem, hogy az olvasóközönség szólított meg, hanem valaki a kulisszák mögül.
Egyszer voltam egy konferencián. Egy nagy szakmai konferencia volt, szinte véletlenül kerültem oda, senkit nem ismertem. Csupa laptop mindenhol, prezentációk, esemény, nyüzsgés. És valahol méterekre tőlem észrevettem, hogy valaki a Vacskamati blogot görgeti. Nem láttam az illetőt, semmit nem tudok róla, csak ez a kép maradt meg.
Na az a valaki az olvasóközönségem volt. Neki írok, az ismeretlennek.
