Ben Affleck elég nagy figyelmet kapott mostanában, a most kijött Argo (Az Argó-akció) című filmje miatt. Megnéztem korábbi rendezését, a The Town-t (Tolvajok városa), és utána moziban az Argót.
És az jutott eszembe, hogy a jó rendezőknek van valami momentumuk, egy életérzésféle, amire majdnem minden filmjüket kifuttatják. Érezhető, hogy ebben van az önkifejeződésük. Mel Gibsonnál például ez a szenvedés. A Braveheart kulcsjelenete Wallace kínzása. A Passion of the Christ teljes egészében egy elnyújtott kulcsjelenet. Az Apocalypto szinte úgyszintén.
És Ben Afflecknél ez a „sorry”. Az „I'm sorry”. Amikor áll a jóképű arcával, és minden sallang nélkül bocsánatot kér, sírva. Affleck eredeti figura. Figurája a megbánó szépfiú. A Pasi, Aki Sajnálja. Sajnálja, hogy ő igazából A Pasi. A Pasi, Akiből Előjön A Könny. A Pasi, Aki A Lelke Mélyén Nem A Pasi. A Pasibőrbe Bújt... hős. Ember. Művész.
És ebben nagyon hiteles. Egyrészt azért, mert tényleg egy igazi archetipikus handsome guy, azzal a rajzfilmes félmosollyal az arcán, másrészt, mert vérbeli művészként tudja, mit nem szabad átlépni, mikor megbánást játszik. Belülről hozza ezeket a jeleneteket, remek színész. Affleck titka, hogy mimikája hitelesen előhozza a handsome-izmus és az elszánt őszinteség furcsa feszültségét.
Még régebben láttam a Bounce című romantikus vacakságát, már ott megvolt ez. Ugyanaz köszönt vissza a The Town filmvégi telefonos jelenetében. Az Argóban pedig még hátrébb lépett, itt már el se jutunk a könnyekig.
