Vasárnap este szerettem volna egy jó kis popcorn krimit letölteni. De nincs watchlistem, és nem találtam olyan filmet, amire emékeztem volna, hogy meg akarom nézni. Ilyenkor magas pontszámú IMDb filmekre keresek.
Így találtam rá egy új üdvöskére, amit minden review az egekig hozsannáz. És mivel több hitelt adtam a nyitottságomnak, mint a krimivágynak, letöltöttem, és elkezdtem nézni. A hangulatbeli átállás viszont nem könnyű, amúgy is művészfilmellenes vagyok.
Ennek megfelelően az első 20-30 perc után azt mondtam magamban, hogy "és mi ebben a nagy szám?". (Annak ellenére, hogy a színészek az első pillanattól fogva meggyőzőek.) Azután viszont már figyelmesen követtem a filmet, míg az utolsó perceken belemeredtem a képernyőbe.
Már a kezdés is hírt ad róla, hogy a rendező egy mester, a stáblistás zárás pedig mintegy kétséget kizáróan elülteti bennünk, hogy zseniális munkát láttunk.
Engem az operatőri munka – az enyhe kézikamera, a kicsi mélységélesség, a kidolgozott színek – Török Ferenc 2001-es Moszka térjére emlékeztetett. Hasonlóan pontoznám is a két filmet.
A szkript egy mindennapi szituációból kreál ügyet, és itt-ott mondvacsináltan tovagyűrűztetett konfliktusokat, ami meg az amerikai drámára emlékeztet, de ezt betudom szakmai ártalomnak. Mindenesetre tény, és ezt már Tarantino is bebizonyította, hogy a sok beszéd jó jel tud lenni egy moziban. A történet összeáll.
Megvan az a varázs, hogy jellegtelen, pár perces mellékszereplőknek hitt arcok főszereplőkké válnak, apró dolgok sztorivá kezdenek alakulni. Egy nem túl dekoratív kamaszkislányra a végén szinte rajongással bámulsz. Gesztusai alig vannak, egyszer sír, egyszer egy bíró kérdéseire válaszolgat, az idő többi részében kérdezget, és mégis azt mondod: honnan nőnek ki a földből ilyen zseniális színészpalánták? Ugyanez elmondható a kisebbik kislányról is, és a felnőtt színészek is a legmagasabb szinten vannak.
Ennyi.
