Az elmúlt időszakban felgyűlt néhány improvizáció, amiket itthon készítettem a digitális zongorámon. Ezeket helyezem most itt el a blogon.
Nem kell nagy dolgokra számítani. Ezek vázlatok, inspirációk. Nem vagyok zeneszerző, se képzett játékos, se művész. Csak azért publikálom őket, hogy jobban megismerjem magamat.
A legtöbb darab valamelyest le van kerekítve, de van olyan is, ami csak egy csonk, és csupán néhány ismétlés után lett rögzítve.
No1.
Az 1-es számú darab. Azért 1-es, mert az első, amit a hangszer beszerzése óta felvettem. Azt hiszem, inspirált benne Clint Mansell filmzenéje a Moonból (0:45-től).
No6.
Ez egy furcsa darab. Az első része, a lá-ti/ti-dó/dó-ti/ti-lá alap már évek óta megvolt, és valamiért megszerettem. A dallam, ami erre az alapra felcsendül, is régen megvolt, de gyakorlatilag csak azért lett, hogy legyen valami. Ez hallatszik is rajta. Ebből azonban valahogy kiprüntyögi magát egy ívre, tétován felmászik egy felső alaphangra, és 0:49-nél onnan kezd visszacsorogni skálaváltással (dallamos helyett természetes moll). Ezt nagyon beszédesen lehet játszani.
A darab többi részét nemrég tettem hozzá.
No7.
Ez egy csonk, és első játékra lett felvéve. Nagyon megszerettem a hangzásvilágát, és B is értékelte, ő hallotta először, és eddig egyedül. Az eleje egy éjszakai hangulat. Az ütemtelen felvezetés 0:32-től véletlenül egész jól kijött. Olyan, mint egy kérdés, ami lassan átfolyik valamiféle múltba révedésbe. 1:10-től aztán a révedés megfogalmazott formába áll. Az improvizáció tovább tart, de azt levágtam, mert szétesik.
No8.
Olyan, mint egy kivirágzás, vagy inkább mikor a mélyben megindulnak folyamatok. Szeretik, mert vidám. Az erősebb ismétléssel kifejezetten mozgalmas tud lenni. A ré-fáá-mi-mii betoldás líraian megakasztja a lendületet, mint egy sebváltó. Az ismétlés után aztán kiszabadul a történet, és csak egy redukált vonalvezetéssel szállunk az égen a varázsszőnyegen.
No13.
Nagyon szomorú, kerek darab, egyben az egyik legszebb. Egy felvezető és egy válasz résszel, erősítő ismétléssel. Ezt a darabot vagy nagyon szépnek tartják az ismerőseim, vagy azt mondják, hogy nem szívesen hallgatják a szomorúsága miatt. Tény, hogy amikor született, akkor valamitől búcsút intettem magamban. Ennek egy kezdeti próbálkozását is közzéteszem.
No15.
Tavaszias hangulatú. Szokták szeretni. Pontatlan a játék, nem egyengettem ki a szerkesztőben, de még éppen élvezhető. Itt kaptam rá a páratlan-páros ütemváltásokra (0:52-től 6/8-ról 8/8-ra, majd 1:00-nál vissza, majd 1:25-nél végleg páros). Itt is van kiszabadulás.
No16.
Ez egy furcsán, hosszú vajúdással született darab, és felemás is az érzésem vele kapcsolatban. Az egész egy dühös zongoraverdeséssel kezdődött, ami az 1:13-nál lévő részt kitermelte. Ehhez azonban kellett körítés és befejezés. Innentől az alkotás további folyamata mesterséges hozzávalógyártás volt. Egy teljesen más hangulatú témát kreáltam, aminek volt egy koncepciója, de nem az említett részhez vezetett. Ehhez a tételhez aztán minden átmenet nélkül hozzátoldottam az ezzel a darabbal kezdődő lírai részt, gondoltam, milyen jó ötlet ez. De ez is “legyen valami” alapon született. Ráadásul az egész nehezen is volt kijátszható, nincs is kiegyengetve se.
Aki meghallgatta, az értően le is húzta, így az első részt ki is vágtam.
Így megmaradt az itt hallható második, lírai dallamokat és az eredeti heves szakaszt tartalmazó kerekebb egység, amiben minden dallam ugyanolyan befejezéshez torkollik. Mivel a dolog kissé mesterségesen született, olyan nagyon nem is kötődöm hozzá, mégis valahol jónak gondolom. Van benne egy kis Hattyúk tava (0:24-től), egy kis behatás a Bourne-filmekből (1:16-tól) (a Bourne-videót nem biztos, hogy jól linkelem, mindenesetre nekem határozottan ennek a filmnek a témája járt a fejemben), és egy kicsike a Rettenthetetlenből (2:39-től 2:50-ig).
No17.
Az utolsó eddig. Ebben nem találok konkrét külső hatást. Metronómra játszottam. És csonk.
