Szinkronnal néztem, így sokkal hangsúlyosabb lett a narratíva, és a színészi játékot is úgy tudom értékelni, mintha némafilm lett volna. (Nem sokra tartom a szinkront úgy általában, bár megjegyzem, a Hevér Gábor-DiCaprio páros korunk Bujtor-Bud Spencere.)
És akkor ami feltűnt:
– Ahogy mások is írják, a vérmennyiség csúszkájánál kicsit megszaladt az operátor egere, a szokásosnál ideráncigáltabb. A Kill Billben műfajreferencia volt, és a többi Tarantino-filmben is ahol volt, ha sok is volt, realisztikusan volt az. Itt viszont helyenként egyik sem. Bizonyos lövéseknél egyszerűen nem loccsan ennyi vér.
– Christoph Waltzcal kapcsolatban az „ami működik, azon ne változtassunk” elvét alkalmazták, de olyannyira, hogy a Brigantik fejvadászát szerepestül átemelték. Épp csak a szerep előjele változott meg. Igaz, ennek viszont nem kis jelentősége van: a Brigantik fejvadásza igazi szórakozott Joker volt, a kegyetlenség álarcba bújva, egy jól működő feszültség. Ez a feszültség nincs meg az itteni pozitív szerepben.
– Szerintem DiCaprio örült a legjobban a szerepének.
– A csuklyás rész szintén szerintem valamilyen késői fázisban lehetett beleimprovizálva, teljesen filmidegen Monthy Python humor volt, de jó, ügyes húzás.
– A sztoriról még: egyszerű, rendben van, és elég nyilvánvalóan él egy trükkel: egy egyszerű sztorit is meg lehet menteni úgy, ha hozzátoldunk még félórát, amikor a néző már a zárás szagát érzi. A klasszikus recept szerint a lány megvételekor a filmnek vége kellett volna legyen, és rossz film lett volna. Az innentől kezdődő hozzátoldás szintén mutat gyengeségeket, leginkább azt, amikor Djangóval elismételtetik az egész addigi történetet. A két rész együtt viszont valahogy összead egy jó filmet.
