Összefoglaló
Ez a poszt arról szól, hogy ha megkérdezik tőled, hogy valamit foglalj össze, miről szól, ne mondd azt, hogy ezt nem lehet elmondani néhány szóban.
Kifejtés
Jason Friednek volt egy érdekes posztja, amiben arról mesél, hogy ha egyetemen akarna tanítani, akkor az mi is lenne. Jason Fried a 37signals alapítója, a webmunkások egyik példaképe. A cég a letisztultság, a profizmus és az elegancia egyik szimbóluma, ez jellemzi a felületeiktől kezdve a keretrendszereiken és a munkahelyi környzetükön át az üzleti modelljükig mindenüket. Az iparág „Apple-oldalán” állnak, csak mivel kisebb szereplők, kevesebben ismerik őket. De akik igen, azok nagyra tartják.
Jason Fried sokat ad elő konferenciákon, sokat ír és twittel, szavára odafigyelnek. Nem róla akarok beszélni, csak az egyik posztja érdekes itt. Ez a poszt: The class I'd like to teach.
It would be a writing course. Every assignment would be delivered in five versions: A three page version, a one page version, a three paragraph version, a one paragraph version, and a one sentence version.
I don’t care about the topic. I care about the editing. I care about the constant refinement and compression. I care about taking three pages and turning it one page. Then from one page into three paragraphs. Then from three paragraphs into one paragraph. And finally, from one paragraph into one perfectly distilled sentence.
Folytatom az idézetet.
Along the way you’d trade detail for brevity.
Még egy kulcsmondat.
The future belongs to the best editors.
És még egy:
Each step requires asking “What’s really important?” That’s the most important question you can ask yourself about anything.
Bármi is legyen a téma. Bármi.
A szerkesztésről van szó. A Heti Válasz újságíróiskolájában is előjött a téma, valószínűleg minden újságíróiskolában előjön ez a téma, és valószínűleg sok helyen idézgetnek további szerzőktől. Ilyenkor azt ecsetelik a források, hogy a csonkítás milyen fontos, és tkp. micsoda művészet. Amikor az író vág, vagyis szerkeszt, akkor válik profivá. Amikor öncsonkítást hajt végre, amikor lemond valamiről, ott kezdődik a szerzői önreflexió. Azzal bizonyít a szerző, hogy képes a befogadó szempontjait figyelembe venni. És ez pedig nem más, mint a kommunikáció maga. Az önszerkesztéssel kezdődik a kommunikáció.
Vannak sokat beszélő emberek. Akiket nehéz hallgatni. Amikor ezek az emberek sokat beszélnek, és nem dobják át a labdát önként: nincs kommunikáció. Eszembe jut néhány konkrét név, de biztos vagyok benne, hogy minden, minden irodalmi, vagy írásban releváns létező a múltban és a jelenben a földön elmondta már ezt valahogy. Hogy a kevesebb több.
Ettől sikeres a Twitter. A korláttól. És ezért népszerűek a 5 seconds videók.
Ezt a dolgot tegnap el akartam mondani valakinek, nevezzük V-nek, aki nagyon sokat megélt már az életben, de sose mesél róla, hanem helyette mindig csak azt mondja, hogy erről akár három regényt is lehetne írni, és majd talán ír is.
Emlékszem, kiskoromban sokszor mentünk oda apámhoz, hogy miről szól ez vagy az a könyv, és sose válaszolt, azt mondta: „olvasd el”. Mert olyan jó. Egy ponton a nővéremmel realizáltuk, hogy ez minket frusztrált. Ha azt akarja, hogy olvassuk el, miért nem ad hozzáférést egy összefoglaló szinten?
Tudom a választ: azért, mert egy összefoglaló szinten szerinte hiteltelen lenne a mű. A mű csak úgy hiteles, ha elolvassák teljes egészében. Azt akarja, hogy a regény minden egyes új szava új legyen. Hogy én akarjam a művet megismerni, hogy a mű húzzon maga után.
Mégis, apám helytelenül cselekedett, amikor azt mondta csak: „olvasd el”. A világ nem így működik. Tudja a kérdező is, hogy nem a mű eredeti pompájában fog neki megmutatkozni, ha összefoglalják neki, miről szól. Ő csak egyszerűen, tét nélkül szeretne hozzáférést a műhöz egy kezdeti szinten. Ahogy a magyar néző felirattal vagy szinkronnal néz egy filmet. Más reprezentatív szinten. Vagy ahogy a népek egyszercsak anyanyelvükön kezdték olvasni a bibliát, mert latinul nem fértek hozzá. Vagy ahogy az Apple termékek közel hozták a számítástechnikát az egyszerű emberekhez. Mindig ott voltak a prüszkölők, hogy hát ez az eredeti mű meghamisítása, meg az IT szakma felhígulása.
Megtagadni a hozzáférést más reprezentatív szinteken, mint ami az eredeti, csak nagyon-nagyon ritka esetben legitim. Szerintem leginkább akkor lehet az, mikor majdnem biztos, hogy a befogadó az eredetit is megkapja majd, és az információ azért van visszatartva, hogy később teljes pompájában debütálhasson. Egy mozibemutató előtt például. De mi azokat a műveket, amikről érdeklődtünk apámnál, talán néhány kivételtől eltekintve, sose olvastuk el. És V se fogja megírni a regényeit egyhamar.
Úgy érzem, a legtöbb esetben jobb engedni, és a helyi, pillanatnyi kommunikációs igényeket kiszolgálni. Amikor V megtagadja, hogy az életéről meséljen néhány szóban vagy mondatban, akkor szerintem egy szükségtelen falat emel közénk. Nem azért, mert „nem lehet” összefoglalni, össze lehet. Meg hogy ez olyan, mint egy „vallási kérdés”, nem olyan. Össze lehet foglalni, és akkor ott helyben kiszolgálsz, elvonatkoztatva az ambícióktól. Nem muszáj persze kiszolgálni, de lehet.
Én ilyenkor Jason Friedre gondolok. Meg az egyetemen volt egy filozófia tanárunk, jófej srác volt. Gyűlölte a beadandókban lévő mellébeszéléseket, és kikötötte, hogy a félévvégi írás a tételmondattal kezdődjön, utána jöjjön címben az, hogy „Kifejtés”, és utána lehet rizsázni. Ilyen a tudományos anyagok formátuma. Szinopszissal kezdődik. Amikor a szakdolgozatomat védtem, azt hittem, rögtön a részletekre fogunk térni, de a védés mindkét szak esetében azzal kezdődött, hogy foglaljam össze a mondandómat.
Hozzászoktam ahhoz az alázathoz, hogy a helyi kommunikációs igényeket újra és újra kiszolgáljam. El kell tudni vonatkoztatni az „eredetitől”.
Az igazi referenciák sosem egymagukban állnak.
Azért írtam meg ezt a posztot, hogy ha legközelebb egész véletlenül szóba kerülne a téma, mondhassam majd V-nek, hogy „én már elmondtam ezzel kapcsolatban mindent a blogomban. Olvasd el.”
