A kommunizmusnak ha más előnye nem is volt, az mindenképpen, hogy gyönyörű indulószerű melódiákat termelt ki magából. Ez persze nem tudom, mennyit árnyal a rendszer megítélésén, mint ahogy a történelem egyik legnagyobb gonosztevőjéén, Joszif Visszarionovics Sztálinén az, hogy a világ egyik legszebb himnuszának a producere. És ez valódi kérdés azoknak, akik hisznek a szépség és az igazság egységében (magyarán az igazságban).
Az oroszok sok himnusszal próbálkoztak, és most is problémát jelent nekik a megfelelő választás (általában is a nemzeti jelképek terén). A szöveget is gyakran változtatták, sőt 1991-től Jelcin erősködése mellett az új orosz állam tíz éven át úgy használta a cári himnuszt, hogy nem volt szövege, mert egyet sem fogadott el a törvényhozás. Ez egyébként panaszt is váltott ki az orosz sportolókból, mert demoralizálta őket, hogy nincs mit énekelni. 2000-től pedig Putyin javaslatára a Duma elsöprő többséggel visszaszavazta a szovjet himnusz zenéjét, szovjettelen szöveggel.
A két dallam, a cári és a szovjet közt óriási a minőségbeli különbség. Az előbbit operaszerű klisék terhelik, amitől én mindig is irtóztam. És eleve soha nem tudtam megjegyezni, sohasem maradt meg a fülemben, pedig emlékszem, hogy mindig kíváncsian hallgattam, mi fog felcsendülni a nagy szovjet idők letűntével. Ezzel szemben a szovjet himnusz az egyik legszebb és legfülbemászóbb, amit valaha hallottam.
Epikus, tabloid, monumentális, fenséges és nem utolsó sorban mélyen lírai, annak ellenére, hogy nincsenek benne halk részek, hatásvadász dinamikai ugrásokkal (mint pl. a Marseilles-ben), hanem végig hullámzik forte és fortissimo közt. Mondhatnám, hogy romantikus, de valahogy mégsem az, főleg ha olyan öblös kórussal hallom, mint ahogy gyakran, mert akkor visszaköszön a mozgalmi jelleg is. Nem mintha ez olyan nagy baj lenne egy himnusz esetében.
Nem vagyok zenei szakértő, de megpróbálkozom egy-két momentum kiemelésével. A képek minőségéért elnézést, itt a kotta, lehet nézni közben, a WP-oldalon (meg még sok más helyen) a zene is meghallgatható.
A főtéma egy ereszkedő dallam, melyben a második negyed nyújtott, ez szolgálja a gördülékenységet, a negyedik pedig felezett, amitől szerintem már kifejezetten oroszos :). A szólam alatt dúr és moll akkordok váltják egymást, sőt a nyújtott ritmusok is váltakozva emelkednek és ereszkednek, amitől tökéletes kérdés-válasz tagolást kapunk.
Az ereszkedő első két ütem után két emelkedő következik melynek alapértelmezetten az alaphang c alatti h-ban kellene végződnie, felütésként az ismétléshez, de nem ez történik, az emelkedés kimegy d-ig, mintha máris új témát akarna elővezetni, előbb viszont szükséges volna az ismétlés.
A megoldás gyönyörű: a főtéma ismétlődik, de e-n indulva, fortissimóval, amely így már elég magasról indul, hogy végig ereszkedjen, ezáltal megkapja azt az összefoglaló erőt (nincs több emelkedő kérdésfelvetés, még az első felező nyolcadok is ereszkednek), amire a rávezetés utalt. Ráadásul be tud lépni az eredeti, c-ről induló szólam is.
Ennek a trükknek az az ára, hogy az ezután már tényleg idekívánkozó új, második szakasz veszít erejéből, hiszen az is csak e-ről tud indulni, de mindent megtesz azért, hogy méltóképp betöltse az első 8 ütemre adott válasz szerepét: marad a fortissimo, és a nagyobb hangsúly kedvéért jelentősen megritkulnak a hangjegyek: a hosszan zengő félhanggal induló rész valójában a főtéma kicsit módosított ismétlése, felezett sebességgel.
Ez a megoldás érdekes: mivel az első 8 ütemben elsütött trükk miatt fokozni itt már nem nagyon lehetett, olyan érzetünk támad, mintha megállíthatatlanul hömpölyögne tovább az „orosz sors”.
Sokáig ezzel a sebességgel viszont nem lehet haladni. A főtéma első két üteme megy lassítva, ez 4 ütem. Újabb négyet már nem bírna el, ezért innen, ahova a lassulás miatt mezzofortéig vissza tudtunk jönni, egy újabb hangsúlyos felvezetés indul, „normális” sebességgel, ami két ütemet tölt ki. Ez összesen 6 ütem, hiányzik kettő. A felvezetett szekció első két ütemétől tehát azt várjuk, hogy az előbbi hatnak a befejezéseként funkcionáljon. A felvezetés újabb fokozást jelent, mert túlmegy a korábbi e-n, a szubdomináns f-ig, ahonnan nagyszerűen le lehet zárni a melódiát.
De nem ez történik, a c-n való megnyugvás helyett visszamegy e-ig, aztán d, és újfent hömpölyög tovább az orosz sors. Méghozzá ugyanazon a feles sebességű ritmuson, mint azelőtt, tehát látjuk, hogy egy páratlan-szerű 6 ütemes szekció ismétlése történik. Ezúttal azonban a szubdomináns a hozzá tartozó d-moll akkorddal már a végehangulatot árasztja, s a második 6 ütemes szekció utolsó 2 üteme végre eljut a dominánsig, hogy onnan felpattanhasson az ismétlésre, illetve a zárásra.
A zárás szerintem a leggyengébb pont, de nem tudnék jobbat ajánlani. Talán azért nehézkes, mert annyi trükközés van a melódiában, hogy biztosítsa a folyamatos menetet, hogy az egyetlen kötelező dominánssal a végén már nem lehet mit kezdeni, mindenképpen túl csattanós.
Ennyit az elemzésről. Zárszóként, visszatérve a sportolókra, nézzük meg, milyen szívszakasztó ezt énekelve hallani tőlük. Érdemes megfigyelni, hogy 2:26-tól hogy felderül az arcuk, mikor újraindul a téma.
May God Bless Russia!
