Annak idején ez a film nagy port vert fel, és én nem írtam róla, pedig akartam. Most pótlom.
Amikor ezt a filmet láttam, keresztény voltam. A szegedi belvárosi moziban néztem, azt hiszem, a kis teremben játszották. Hátul ültem. Oldalt fény szűrődött be a terembe, ez eleinte zavart.
Vártam ezt a filmet. Zseniális volt, maga a gondolat, hogy az utolsó 12 óra. A „legnagyobb akciófilm”, ahogy Gibson mondta. És gyönyörű volt, gyönyörű alkotás. A lassítások, az eredeti nyelv, a képek... És persze megrezzentem az ostorcsapásoknál. Emlékszem, úgy fogalmaztam utána, hogy „a filmek filmje”. Úgy gondoltam, hogy ez máshogy nem is történhetett meg, és hogy Jim Caviezel maga a Krisztus.
Nem értettem a negatív kritikákat. Hogy antiszemita, és hogy túl véres. Az antiszemitizmus-vádat könnyen el lehetett intézni, mivel a film csak a Bibliát követi. (Meg hát alapvetően nagyon jól fogalmaz Szily: „A film annyira sematikus és leegyszerűsítő, hogy ebben a kontextusban az sem számít sokat, hogy a zsidó nép en bloc vérszomjas”.)
Hanem a véresség... Azt gondoltam, hogy ez a film nem működhet fogyasztói termékként. Ezzel egybecsengett, hogy a DVD-kiadás puritán, nincsenek extrák, és a filmet nem jelölték díjakra. Ez a film csak akkor működik, ha szenvedni ülünk be rá, ha mi vagyunk az egyszeri Mária, aki ott kíséri őt stációról stációra. Ha elfogadjuk, hogy állásfoglalásra kényszerít.
–
De ez sajnos nem ilyen egyszerű. Ha másodszor, harmadszor, negyedszer nézed, nem fogsz már megrezzenni. Az ismétlés kiüresít. A film elkerülhetetlenül fogyasztói termék lesz. Mária is csak egyszer nézte végig. Mert csak egyszer történt meg.
Imádkozni még lehet üresen, rutinból, de ezt a filmet nem úgy átélve, ahogy először nézted, zavarba ejtő... hirtelen megelevenednek a támadó kritikák.
Ráébredsz, hogy Caviezel nem Krisztus, hogy az egész így nem történhetett meg, hogy miután félholtra verték, nem lehetett képes megemelni a keresztet, hogy egy fájdalomtól legyengült ember nem úgy vonaglik, ahogy ott mutatják. Hogy filmet nézel. Ráébredsz, hogy nem véletlenül tartott vissza a Vatikán mindenféle véleménynyilvánítást arra hivatkozva, hogy a pápa esztétikai műveket sosem minősít nyilvánosan, holott a híres meg nem erősített pápai mondat ez volt: „Így történt.”
Ez nem esztétikai minősítés...
Be kell látni, hogy a kelleténél több vér van a filmben; hogy a sok vér nem több, mint szerzői szándék. És ezzel kezdeni kell valamit.
–
Ha valaki templomba járó keresztény, egészen biztosan hallott már olyan prédikációt, ami arról szólt, hogy mikor a hétköznapokban mi nyomorult kis férgek szenvedünk, gondoljunk arra, hogy mennyivel többet szenvedett értünk „a Jézus Krisztus”. Ez egy visszatérő prédikációs toposz, netes mémek is keringenek erről.
Igen, a keresztények számára elsőrangú pont a vigaszlistán, hogy bárhogy is szenvedsz, Jézust úgysem tudod überelni.
Ez az oka Gibson realitáson túli vérfürdőjének.
–
Vagy csak az apropója. Ha egy kicsit kitekintünk, meglátjuk, hogy a kínzás nem először foglalkoztatja a szerzőt. A Rettenthetetlen gyakorlatilag A Passió előzményének tekinthető. Kísérteties a hasonlóság: a szenvedő alany kereszt alakban feszül, társai pedig csuklyában nézik. William Wallace kivégzésénél leforgatta, ahogy kibelezik a hőst; a képek végül azért lettek elhagyva, mert a próbavetítéseken nem bírták a nézők. A Passió jó alkalom volt Gibsonnak, hogy megmutassa a Rettenthetetlen kivágott jeleneteit.
Aztán ott van az Apocalypto menekülő harcosa, amivel Gibson életműve érdekes pszichológiai kórtörténetté teljesedik. Azért kórtörténet, mert a kínzások, vagyis a művészi hitelesség kedvéért beáldoz minden történeti hűséget. A Rettenthetetlen híres arról, hogy mennyire átírta a történelmet. A film feltehetőleg nemcsak a kínzás iránti érdeklődésben hasonlít kísértetiesen a Passióra, hanem ebben is.
A kínzásokról való képzelgés pszichés ügy. A keresztények szeretik ugyan felvilágosult pózban elmondani, hogy az ő istenük nem a büntető Isten, de a büntető Isten képétől valójában nehéz elrugaszkodni, és talán valahol ellentmondás is, mivel a büntetés feloldoz. Nekem is voltak kínzás-képzelgéseim, hogy egy végső ítéletnél sokáig vernek, rugdosnak, kínoznak. Előfordul, hogy az ember igazolást keres egy fejben leforgatott passiótörténettel. Ahol minden felelősség megszűnik, ahol már minden mindegy. Ahol feladhatja a küzdelmet, és átadhatja magát a csapkodó hullámoknak.
De az ilyesfajta önigazolás nem létezik. Élni kell. A kínzások csak az önsajnálat valóságtól elrugaszkodott vágyképei, egy idő után nem segítenek többet, és más segédeszközt kell keresni.
