Hát át lehet élni. Annak ellenére, hogy a 127 óránál néhány ponton hígabb.
Például a három szereplő több, mint az 1, így a zsanrában rejlő magányos elveszettség nem jön át olyan erősen, ezzel az alkotó előtt is kisebb a kihívás, nevezetesen hogy történetté meséljen egy szóló tipródást. Hiszen három szereplő tud beszélni, veszekedni, lelkizni, kibékülni stb.
És ebbe a csapdába az alkotó bele is esik. Van egy nem túl vastag "hollywoodi" krém az egészen a fölösleges konfliktusokkal meg a tinifilmes gesztusklisékkel. Azt várnám, hogy a szereplők többet tanakodnak a megoldásról, újra és újra átvesznek minden lehetséges forgatókönyvet, és a passzívabb időszakokban pedig retrospektíve méláznak. Ezt Boyle nagyon jól csinálta.
Technikailag több helyen éreztem, hogy nem elég realisztikus. Amikor a hókotró jött, már sokkal előbb ledobtam volna elé/rá a léceket, de ez talán lényegtelen. Az arcizmok már egy-két óra múlva megmerevednek annyira, hogy alig tudnak gesztikulálni, ez csak a film végén látszott a lányon. Különösen úgy, hogy a lány arcára már az elején fagyási sérülést tettek. Ezenkívül eszükbe juthatott volna, hogy a drótkötélen a síbot segítségével csúszik le valamelyikük a legközelebbi póznáig. Előbb, mint hogy bármelyikük leugrik több, mint 10 méter magasról. Egyáltalán, hogy lehet, hogy néhány óra elteltével halálfélelemtől vezérelve leugrik az egyikük, és még másfél napot kibír a csaj. Olyan sincs szerintem, hogy egyetlen éjszaka nagyobb jégcsapok képződnek az ülőkén, a reggeli napsütésben pedig teljesen leolvad.
Na de mindegy.
A téma már rég felfedezésre várt, én is úgy kerültem kapcsolatba a filmmel, hogy kommentben linkelték a magyar nő baleseténél.
