Vacskamati blog

2011. május 18-a, dél van. A hátam mögül beszűrődik egy kis fény a szobába. Nincs elhúzva teljesen a függöny.Egy órám van, hogy most írjak ide valamit.Azt akarom mondani, hogy jó írni. Írni.Még 50 perc.A Lady Gaga szám alá a Nagyon fáj című vers valahogy jött. Nem egyeznek…

Ezúttal egy másik sláger kapott verses feliratot. Kommentár erről és az előzőről később. Íme: var v = document.getElementById("movie"); v.onclick = function() { if (v.paused) { v.play(); } else { v.pause(); } });

Kíváncsi voltam, milyen az, ha összeillesztjük a világ egyik legdepresszívebb szövegét a világ jelenleg egyik legmotiválóbb zenéjével. Ilyen. var v = document.getElementById("movie1"); v.onclick = function() { if (v.paused) { v.play(); } else { v.pause(); } });

Egy szenvedély margójáraA tengerpartot járó kisgyerekmindíg talál a kavicsok közt egyre,mely mindöröktől fogva az övé,és soha senki másé nem is lenne.Az elveszíthetetlent markolássza!Egész szive a tenyerében lüktet,oly egyetlen egy kezében a kő,és vele ő is olyan egyedűl…

Az előző posztban említettem, hogy minden írás önreflexió. Elég fontos mondat. És hogy az önreflexió zavarodottsághoz vezet.Nemcsak József Attilát idézhetnénk, hanem például Babitsot:„Csak én birok versemnek hőse lenni,első s utolsó mindenik dalomban:a mindenséget…