Az előző posztban említettem, hogy minden írás önreflexió. Elég fontos mondat. És hogy az önreflexió zavarodottsághoz vezet.
Nemcsak József Attilát idézhetnénk, hanem például Babitsot:
„Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.”
Babits verse rávilágít az önreflexió csapdájára is, csak olvassuk tovább a verset:
„S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,
de hogyha van is, Isten tudja hogy' van?
Vak dióként dióban zárva lenni
S törésre várni beh megundorodtam.”
Megjelenik az undor. Megjelenik a reménytelenség:
„Büvös körömből nincsen mód kitörnöm,”
Majd felbukkan a kiút, de kétellyel vegyesen:
„Csak nyílam szökhet rajta át: a vágy -
de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.”
Majd a rezignáció:
„Én maradok: magam számára börtön,
mert én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa.”
Azt hiszem, az önreflexió mint kulcsfogalom nagyon jól működik a magyar (és más) költészet és még sokminden más értelmezésében.
