Amatőr gondolatok, kritikákkal vegyítve, az önreflexió jegyében.

Vacskamati blog

Amatőr gondolatok kritikákkal vegyítve, az önreflexió jegyében.

127 Hours (2010)

2011.03.15. 00:26 S. M.

Ezzel a filmmel kapcsolatban még senki nem beszélt a cinizmusról. Hát akkor én beszélek.

Két dolog jut eszembe erről a filmről. Az egyik ez a bibliai idézet:

Ha megbotránkoztat téged az egyik kezed, vágd le, mert jobb, ha csonkán mégy be az életre, mint ha két kézzel mégy a gyehennára, az olthatatlan tûzre

De hagyjuk is ezt.

A másik a cinizmus. A cinizmus az ember életében termelődik. A cinizmus védelem. A tehetséges emberek magasabb cinizmus-falat építenek fel.

És akkor ugye ott van az, hogy túl magasra/vastagra épül ez a vár. Akkor baj van. Vissza kell venni az arcból, picit meg kell halni. Egyik kezedet le kell vágni.

Az ember élete leírható ezzel a két iránnyal: zárás és nyitás, védelem és támadás, mint a játékokban vagy fociban. Védekezni könnyebb, de csak védekezéssel nem lehet meccset nyerni. Nyitni kell, támadni, kockázatot vállalni.

És akkor találod meg önmagadat. A kézlevágás ugye a dereflexiós gesztus. Ralston megtalálta önmagát, mert kiszabadult börtönéből, a sajátjából. A sziklát ő gurította magára, lassan, éveken át.

Egyébként azért jó ez a film, mert olyan egyszerűen és valóságosan mutatja ezt meg. Anélkül, hogy bárhogyan utalna erre az egész bugyuta gondolatmenetre. Hogy a cinizmust levedleni tényleg olyan, mint megválni az egyik végtagodtól.


szólj hozzá

Címkék: filmkritika

A pápa arca

2011.02.27. 17:15 S. M.

Tavaly valamikor Pozsonyba kiruccantam egy cimborámmal egy hétvégére. Az egyik templomból kijőve az itt látható jegyzetet vettem fel a telefonomra.

A videó folytatásaként elmondom, hogy Czakó Gábor egy elkötelezett, evangelizáló katolikus, aki mostanában sokat dumál a HírTV-ben, ír az „Igen” folyóiratban és prédikál Beavatás című, évek óta folyó műsorában.

A mondatnak, miszerint egy bizonyos kor után már minden ember felelős a saját arcáért, Albert Camus, Goethe, illetve Abraham Lincoln is említődik forrásaként a neten.

Érdekes volna tudni, hogy Czakó éppen milyen kontextusban emlegette fel az idézetet a Beavatás egyik évekkel ezelőtti részében. Nem kizárt, hogy valami Horn Gyulás dolog lehetett. Akkoriban, mikor ezt hallgattam, ittam Czakó szavait, rátapintott valamire. Bizony, 50 fölött az ember arcáról olvasni lehet.

Amióta Joseph Ratzingert pápává választották, azóta szakadatlanul élcelődik az fizimiskáján a sajtó. Vagyishát a szociális web (mi). 


"Come to the Dark Side..."

S ha azt mondod, a sajtó ellenséges, itt van a főcímkép az Új Ember 2010. április 18-i számából:

A felirat: „Akit hallgatni kell”. Három ponttal a végén! Vagyis ugye nem nézni. A lap idéz egy pátert, aki szerint II. János Pál volt a „látni kell” pápa, a fotogén sztár, Ratzinger pedig az ige. A megtestesült ige, teszem hozzá... A fotó alfeliratán is becímkézik az észkombájnnak: „Teológus pápa”, gondolatjel, „öt éve Péter székében”. Ez az emelkedettség, én nem tudom. Van érzékük a bárányoknak a marketinghez.

A kép ugyanolyan rossz mint a többi. Benedek pápáról nem lehet jó mosolygós képet készíteni. Nézzétek meg Google Images-ben. Egyetlen jó kép sincs róla. Benedek pápa menthetetlenül Palpatine kancellár a Star Warsból. Arcán minden sztereotip rossz ott van, ami csak lehet. Ott van rajta a Tartuffe-i megjátszás, valami velejéig nyúló romlottság. És nagyon ott van.

Mit csináljon egy katolikus ilyenkor? Hogy bízik egy ilyen emberben? Ha végignézünk néhány régi MSZP-sen, a mondás könyörtelenül működik: Horn Gyula egy iszákos disznó, Lendvai Ildikó egy irritáló banya, Gyurcsány Ferenc egy valóságtól elszakadt úttörőgyerek. Mind-mind egy pillanat alatt leolvasható az arcokról. Ugye, hogy érzel valamit, ha Gyurcsány Ferenc beszélni kezd? Ugye, hogy nem kell érteni, mit mond, látszik, hogy hazudik?

Joseph Ratzingernél viszont egy katolikusnak ki kell kapcsolni a meglát-és-megismer funkciót. Mert Joseph Ratzinger egész egyszerűen úgy ronda, ahogy egy álszent ember ronda, egy dörzsölt politikus, akinek az általa közvetíteni hivatott öröm marhára nem természetes gesztus. Akinek nulla bizalmat ad az ember, ha meglátja.

Nem olyan rég leveleztem egy lánnyal arról, hogy korábban a keresztény lányokat szebbnek láttam, mint a nem keresztényeket. Buzgó lány volt, örvendezve válaszolt, hogy nagyon érdekes, ez már neki is feltűnt. Erre még vissza is fogok térni egy későbbi posztban, a The God Who Wasn't There-ben is előjön a kérdés.

És most ha megkérdeznék egy keresztényt, mit szól a pápa arcához, érdekes módon vagy abszolút pozitívan minősítené, vagy a minősítést magát ítélné el, mondván, mit számít az. Tehát a Tartuffe-i szindrómánál tartunk. A katolikusoknak nem kell megmondani, hogy ő az, „akit hallgatni kell”. Tudják ők jól, hogy melyik érzékszervüket mikor kell kikapcsolni.

Nem szép dolog arcról következtetni? Lehet, nem tudom, én most Joseph Ratzingert, XVI. Benedek pápát tulajdonképpen nem ítéltem meg. Én csupán annyit jegyzek meg, hogy a pápa esetében egy katolikusnak megintcsak tipikusan be kell húnynia az egyik szemét, mint megannyi más kérdésben. Vagy mind a kettőt. És, mint mondtam, azt tapasztaltam egyébként: könnyen megy nekik.

Nekem nem.


8 hozzászólás

Címkék: pápa filozófia ateizmus ratzinger keresztény materializmus

Across the Stars

2011.02.20. 02:01 S. M.

A Star Wars: Attack of the Clones (magyarul: Klónok háborúja) című film szerelmi témája, aminek a soundtracken "Across the Stars" a címe, gyönyörű.

Meggyőződésem, hogy a Csillagok háborúja sorozat sikere legalább felerészben John Williams monumentális zenéjének köszönhető. A főbb témákat évekkel ezelőtt volt alkalmam élőben is meghallgatni a szegedi konzervatórium fúvószenekarával. Erről a zenéről az jut eszembe: wagneri.

A teljes sorozatban rengeteg téma van, kisebbfajta életműnek is elmenne. Minket most az a rész érdekel, amikor a 2002-ben készült, ún. II. epizódban Anakin Skywalker és szerelme egy kocsin rabláncon kigördül az aréna közepére. Íme:

A jelenet a filmtörténet egyik legszebbje lehetne, ha maga a film történetesen nem lenne a filmtörténet egyik legrosszabbja.

Jegyezzük meg a második ereszkedő triola (dó-ti-lá) alatt felcsendülő rövid nagybőgőmenetet (0:43-nál), ami mi-ig megy. (Vagy nem nagybőgő? Nem tudom.)

A zene felcsendül még egyszer a film végecíme előtt, hirtelen váltással a birodalmi induló után. Itt egyfajta összefoglalás van a vásznon, azt mutatják a nézőknek dióhéjban, mi várható a következő részben.

A zenék közti váltás, az az érzet, hogy egy kalandos történetnek a végén járunk, illetve hogy nagy eseményeknek nézünk elébe a következő fejezetekben: tele van zaklatottsággal, érzelemmel, tragédiával, bűntudattal és kapaszkodni vágyó szerelemmel. A gyors hárfafelvezetés (0:32-nél) – mint egy szökőkútból feltoluló víz – is tipikusan star wars-os elem, tökéletesen a helyén van. Nyitóelem szokott lenni új fejezetek kezdetekor: egy rejtélyes új világ bizonytalan, kalandokkal teli jövőjét sejteti.

Maga az "Across the Stars" című téma egy szerelmi-tragikus kiáradás, a kezdés tehát moll. Hosszú dó, majd rövid alaphang lá, aztán pedig egy ereszkedő triola, és folytatódik a minta.

Hosszú, rövid, triola.

A mintát Williams feltehetően a Star Wars főtémából származtatta, ami a következő:

Illetve még egy kapcsolat jut eszembe: Schubert 8., "Befejezetlen" szimfóniája.

Ebben a hosszú-rövid-triola ritmikai mintában van valami varázslatos. Illetve a minta általánosabb megfogalmazása: egy két részre osztott hosszú szakasz, és egy triola. Az osztás aztán lehet éles, nyújtott vagy felezett. A két részből álló hosszú rész olyan, mint egy mondat, a triola meg az összekötő elem két mondat közt. Olyan, mint egy szövegben a "de", vagy az "ennek megfelelően". Megtöri a hosszú mondat-rész szabályosságát.

Hangmagasságilag a Befejezetlen szimfónia hosszú-rövidje lefelé megy, a triola pedig felfelé visszagördíti. A Star Wars főtéma hosszú-rövidje emelkedő, a triolája pedig legördül. Az Across the Stars hosszú-rövidje szintén ereszkedik, mint a Befejezetlen szimfónia, viszont a triolája is ereszkedő. A triola a feszült szubdominánsról indul, és mintegy „körülveszi” az ismétlő hosszú hangot (dóó-láá, ré-dó-ti-dóó láá, dó-ti-lá-tii-szóó...) Ebből valami panaszos áradat kerekedik ki. Mintha azt mondaná a zene: „mooondom, mégegyszer moondom...”. A Befejezetlen szimfónia ereszkedő-emelkedő görbéje sokkal inkább kérdező jellegű.

Az Across the Stars ritmikája ezek mellett még meg is van bolondítva. Az első hosszú-rövid hang 4 negyedet tesz ki, utána a kotta átvált 3/4-esre.

Ettől aztán a hallgató nem fogja érezni, hogy a triola ütemkezdő vagy felütés (egyébként a főtémában se érezni), ez pedig a zene ritmikájának jótékony ingatagságot kölcsönöz.

A második blokk (2. videó 0:40-től) azonban visszahozza a ritmust. Ez a rész a mély fúvosóké (kürt? tuba? nem tudom). Olyan, mintha egy lírai monológot váltana a kötött szöveget felmondó kórus.

Ebben a részben is „bolond” egy kicsit a ritmus: az ereszkedő három nyolcad triola hatású, ám rögtön utána jön a valódi triola, így a „szigorú” kórus is át van itatva lírával. A negyedik ütem érdekes határozottsággal (szintén triolaszerűen) felvezet a dominánsra, a domináns ismétlés meg ugyanígy tesz a tonika felé, így egy igazi forte appassionatóba omlunk bele.


5 hozzászólás

Címkék: zene filmkritika zeneelemzés

Fekete hattyú (2011)

2011.02.19. 20:17 S. M.

A közös a Fekete hattyú és A pankrátor között az, hogy a hős mindkettőben eggyé válik szerepével, s ezzel kiszakad az ún. valóságból.

S a különbség a két film közt pedig az, hogy A pankrátor nem művészfilm: nincsenek benne nem egyértelmű részek. A Fekete hattyú hozzányúl ahhoz a művészfilmektől privilegizált eszközhöz, hogy a filmnézés élményét, a fogyasztást is megtölti a hőst kínzó ambivalenciával, azaz szubjektív. Ebben a funkcióban nagyon alkalmas bevetni a CGI-t is: Aronofsky a táncosnak szárnyakat növeszt egy kézikamerás, forgó snittben, hattyúmintára töri a lábát, pikkelyezteti a bőrét.

A szubjektív narrációtól lesz erős a film. A pankrátort szeretjük, a Fekete hattyú nyomaszt. (Portmannek meg kell adni az Oscart.) Mindemellett a megfelelő pontokon, így a film végén is, képbe kerül a néző a valóságot illetően, s ez megnyugtatja. Ezért a Fekete hattyút csak félig nevezném művészfilmnek: ez a legjobb fajta. (Nem győzöm újra elmondani, mennyire nincs tisztában a dolgokkal az, aki tagadja a művészfilm mint attribútum létezését.)

Az ember ott ül egy laptop előtt, és nem akar kiszakadni egy élményből. Egy burokból. Nem akar holnap munkába menni, vagy most hazamenni. Történetről történetre ugrálunk, és minél szebb egy történet, annál nehezebb lezárni. A történetek éltetnek minket is. Korábban írtam, hogy a gyerekeket szabad ámítani, hogy a kezükben tartott játékbaba egy konstans történet. A gyerek táplálóközpontja és lélegeztetőgépe a kezében tartott baba.

Szokták kérdezni, mi különbözteti meg az embert az állattól. Szerintem a történet. Sőt, az életet az élettelentől is az különbözteti meg, hogy az élet: történet.

A történet veszélyes dolog, éltet és rombol. A depressziósok egy negatív történetbe élik bele magukat. A megtérő vallásos bárányok pedig egy új ígéret bűvkörébe kerülnek. Egy végtelen történetet kezdenek, ahol soha sincs feloldás, permanens a titok, mint a Twin Peaksben. A permanens titok egy ügyes memetikai tulajdonság, ami állandó megújulásra teszi képessé a történetet, ez volt a Twin Peaks sikerének nyitja, és nicsak, ez a vallások, legalábbis a katolicizmus egyik nagy jelszava: újulj meg.

Minden függőség történetfüggőség. Ez a játékfüggőség, a drog és a táncművészet. Minél jobb vagy, annál kitettebb is a történetek elragadásának. A legnagyobb művészek nagyon nehezen tartanak ki egy társ mellett. 


szólj hozzá

Címkék: vallás filozófia filmkritika memetika

Re: Miért nem vagyok vallásos?

2011.02.06. 14:59 S. M.

Pontilyen írása tipikusan a dennetti „hitben való hit” összefoglalása:

Miért nem vagyok vallásos?

Mindig tiszteltem mások meggyőződését, ezért soha eszembe sem jutott volna, hogy más emberek hitét kétségbe vonjam. Úgy tekintettem mások hitére, mint amelyet mindenekelőtt megismernem, megértenem, fölfognom kell; véleményt mondanom róla csakis azután szabad.

Ebben a hozzáállásban már el van ültetve az ellentmondás. Ha a hitét szó helyett álláspont vagy meggyőződés állna, még rendben volna, így azonban átsiklik a hitkérdés fölött, nevezetesen hogy a hit lényegéből fakadóan intoleráns minden más nézettel szemben, azzal szemben pedig egy toleráns ember – mint pedzegeti később – nem szimpatizálhat.

A keresztény vallásokhoz mind a mai napig nagy tisztelettel közelítek, és egyáltalán nem mondhatom azt, hogy ne volna részem időről időre olyan transzcendentális élményekben, melyeket ezek a vallások ajándékoztak nekem. A templom légköre kifejezetten vonz. [...]

Ezt hívják inspirációnak.

Meg kell vallanom, hatalmas erőfeszítéseket tettem, hogy így tudjak érezni. Gyerekként, mint minden gyereknek, ellenemre volt a vallásos eszmék összevisszasága, logikátlansága, önellentmondásoktól való terheltsége. Úgy vettem észre, sok felnőtt ember leragadt ezen a gyermeki szinten, és a logika mércéjével elítéli vagy legalábbis kritika alá vonja a vallást. Szerintem ez éretlenség. Először is meg kell érteni az ellentmondások okát, a logikátlanságok értelmét, az összevisszaságok mélyén rejtező rendet. Ez nem egyszerű munka, és sok mindent meg kell értenünk hozzá; a szavak jelentésének viszonylagosságát, a logika relatív voltát, a tudás határainak létezését.

Szintén a hitben való hit retorikája. A tárgy létező megközelítéseit elveti, ha azok kritikához vezetnek, ugyanakkor maga is óhatja a megközelítést, de semmit nem tesz le az asztalra, csak utalgat a munka nehezére. Érdekes módon egyébként az írásából aztán kiderül (sőt, már a címéből is), hogy ő is csak kritikához jut, és végső soron szintén logikai alapokon. Bámulatos, hogy egy oktató bölcsész mennyire nem veszi észre a saját bekezdései közötti ellentmondásokat. (Mellesleg a „logikai” szó démonizálása is egy tipikus stratégia a zavaros gondolkodásúak (és vallásosak) körében.)

Látjuk, ugye, az analógiát: a hitben hívő nem hisz Istenben (legalábbis olyan konkrétan), de hisz az Istenben való hitben (elveti az ateizmust). Pontilyen nem vesz részt a vallásban, de a vallásban résztvevőkkel szimpatizál (elveti a kritikusokat).

A legokosabb, legkövetkezetesebb gondolkodók jellemzően nem is intézték el kézlegyintéssel a vallásnak sem jelentőségét, sem igazsághordozó voltát. Kant A tiszta ész kritikájában kijelöli az ész által fölmérhető területek határait [...]

„A legokosabb, legkövetkezetesebb gondolkodók” – gyermeteg feltupírozása a referenciáinak. A vallások jelentőségét soha senki a világon nem vonta kétsébe. Az „igazsághordozó volta” kitételt pedig jegyezzük meg.

Nietzsche ellenpéldának tűnhet; ő nekiment a vallásnak, és nem egy írásában a papot a legveszedelmesebb lénynek bélyegezte, akit csak hátán hord a föld. Ám ez a nekimenés, ez a vallással folytatott kétségbeesett küzdelem éppenséggel annak jelentőségét, arculat- és életformáló voltát nem tagadja le, hanem nagyon is magasra helyezi; majdnem mindennél magasabbra.

A szarkeverés dzsumbujában vagyunk. Hová lett az igazsághordozó volta?

Világos tehát, hogy az emberélet, ha igényes, nem múlhat el azon igény nélkül, hogy az életnek ezt a hatalmas területét megkísérelje legalább föltérképezni. Mi történik egy misén? Miről szól Krisztus története? Mit ért egy keresztény ember az Isten szón? Ezek és az ezekhez hasonló kérdések hozzátartoznak civilizációnkhoz. Figyelmen kívül lehet hagyni őket, de ez olyan volna, mint figyelmen kívül hagyni, hogy a levegőben levő oxigén létfenntartásunkat szolgálja. Élni szabad sötétségben is, csak fölösleges; halálunk után épp elég időnk lesz butának lenni.

Ez a bekezdés agyhalál, elemezhetetlen. Így a szépségkirálynők beszélnek. Semmi konkrét gondolat.

Etikai és szellemi szükségszerűségnek tartottam, hogy a vallásos világlátást, életérzést, életritmust megismerjem és a lehetőségekig meg is értsem. Ennek tudatában mondhatom ki tehát, hogy a vallást nagyon is értékes, továbbörökítendő, az emberi kultúrát nagy mértékben gazdagító jelenségnek tartom. A vallásosság tartást ad az embernek, erőt, dinamikát, nem hagyja, hogy elcsüggedjen, elzülljön, továbblendíti olyan helyzeteken is, amelyekben egy nem vallásos ember elpusztulna. Ez az egyik jótékony hatása tehát. A másik elvontabb, filozofikusabb jótét: emlékeztet a transzcendenciára, tudásunk viszonylagosságára, életünk viszonylagosságára, miáltal alázatra int. Egy vallástalan világ könnyebben lenne elbizakodott önmaga képességeit illetően, ez pedig jó eséllyel vezetne (vezetett is nemegyszer) katasztrófához. Jó tudni, hogy nem tudhatunk mindent, és hogy Istené a dicsőség. Ez a vallás létének másik, föl nem becsülhetően jótékony hatása.

Itt először is az írás bő lére eresztettségét emelném ki. Úgy gondolom, összefüggés van a zavaros gondolkodás, a hitben való hit, valamint a kacifántos fogalmazási stílus között. Tudjátok, amikor valaki nem tudja, miről beszél, és akkor ilyen felsorolós körülírásokat ereszt meg, mint amilyeneket a nyelvművelő irományokban vagy a Schmitt Pál-os szilveszteri beszédekben látni: világlátást, életérzést, életritmustértékes, továbbörökítendő, az emberi kultúrát nagy mértékben gazdagítótartást ad az embernek, erőt, dinamikát (dinamikát, bazmeg!); elcsüggedjen, elzülljöntranszcendenciára, tudásunk viszonylagosságára, életünk viszonylagosságára (ebben még egy jó hosszú szó megismétlésétől sem riad vissza, a beszéd leplezetlenül patetikus).

Mindemellett a bekezdésben van két állítás:

1. A vallás tartást ad.
2. A vallás alázatra nevel.

Visszatérünk rá, jegyezzük meg.

Itt pusztán csak még e mondat szemellenzősségére utalnék: „Egy vallástalan világ könnyebben lenne elbizakodott önmaga képességeit illetően, ez pedig jó eséllyel vezetne (vezetett is nemegyszer) katasztrófához.” Amellett, hogy ezt a feltevést millió módon megcáfolták már tényszerűen, nem lehet nem észrevenni azt a nagyfokú ignoranciát, ami elfelejteti pontilyennel az évezredek óta szüntelenül zajló vallásháborúkat.

Én mégsem vagyok vallásos, és valószínűleg soha nem is leszek.

[...] A vallásos ember jellegzetes kizárólagosság-igényéről van szó.

Ez a kizárólagosság(-igény) valójában következetesség(-igény).

Amikor elismerik a mulandóság létjogát, a mulandó dolgok létjogát, akkor is csak a "tűrés" vonatkozásában teszik

Ez jó gondolat, így igaz, a vallásosok tűrnek. És helyénvaló az idézőjel is: besorolják ezeket a dolgokat egy „tűrés” nevű kategóriába. Minél többet „tűrnek”, annál álszentebbek lesznek ha ez könnyen megy. Ha nem, akkor meg depressziósak.

Dehát mihelyst nem így tesznek, azaz legitimizálják ezt a fiókot, nem nevezhetők már vallásosaknak sem, igaz? Így megszűnik a fent említett két jótékony hatás is, igaz? Ez a „tűrés” az, ami tartásra és alázatra nevel, igaz?

Na hát akkor itt rendet kellene tenni.


5 hozzászólás

Címkék: filozófia ateizmus posztelemzés

süti beállítások módosítása