A közös a Fekete hattyú és A pankrátor között az, hogy a hős mindkettőben eggyé válik szerepével, s ezzel kiszakad az ún. valóságból.
S a különbség a két film közt pedig az, hogy A pankrátor nem művészfilm: nincsenek benne nem egyértelmű részek. A Fekete hattyú hozzányúl ahhoz a művészfilmektől privilegizált eszközhöz, hogy a filmnézés élményét, a fogyasztást is megtölti a hőst kínzó ambivalenciával, azaz szubjektív. Ebben a funkcióban nagyon alkalmas bevetni a CGI-t is: Aronofsky a táncosnak szárnyakat növeszt egy kézikamerás, forgó snittben, hattyúmintára töri a lábát, pikkelyezteti a bőrét.
A szubjektív narrációtól lesz erős a film. A pankrátort szeretjük, a Fekete hattyú nyomaszt. (Portmannek meg kell adni az Oscart.) Mindemellett a megfelelő pontokon, így a film végén is, képbe kerül a néző a valóságot illetően, s ez megnyugtatja. Ezért a Fekete hattyút csak félig nevezném művészfilmnek: ez a legjobb fajta. (Nem győzöm újra elmondani, mennyire nincs tisztában a dolgokkal az, aki tagadja a művészfilm mint attribútum létezését.)
Az ember ott ül egy laptop előtt, és nem akar kiszakadni egy élményből. Egy burokból. Nem akar holnap munkába menni, vagy most hazamenni. Történetről történetre ugrálunk, és minél szebb egy történet, annál nehezebb lezárni. A történetek éltetnek minket is. Korábban írtam, hogy a gyerekeket szabad ámítani, hogy a kezükben tartott játékbaba egy konstans történet. A gyerek táplálóközpontja és lélegeztetőgépe a kezében tartott baba.
Szokták kérdezni, mi különbözteti meg az embert az állattól. Szerintem a történet. Sőt, az életet az élettelentől is az különbözteti meg, hogy az élet: történet.
A történet veszélyes dolog, éltet és rombol. A depressziósok egy negatív történetbe élik bele magukat. A megtérő vallásos bárányok pedig egy új ígéret bűvkörébe kerülnek. Egy végtelen történetet kezdenek, ahol soha sincs feloldás, permanens a titok, mint a Twin Peaksben. A permanens titok egy ügyes memetikai tulajdonság, ami állandó megújulásra teszi képessé a történetet, ez volt a Twin Peaks sikerének nyitja, és nicsak, ez a vallások, legalábbis a katolicizmus egyik nagy jelszava: újulj meg.
Minden függőség történetfüggőség. Ez a játékfüggőség, a drog és a táncművészet. Minél jobb vagy, annál kitettebb is a történetek elragadásának. A legnagyobb művészek nagyon nehezen tartanak ki egy társ mellett.
