Ha már kulcsfogalom, a minap rákerestem a google-ban erre a szóra, önreflexió, és találtam egy nagyon érdekes írást. Pataki Ferenc előadása egy 2003-as kecskeméti pedagógiai konferencián. Sokkal többet nem is derítettem ki sem az előadóról, sem a körülményekről. Pedagógusoknak szóló, végig izgalmas és személyesen fogalmazott írás, amit hajt a mondanivaló.
Az identitás szóból indul ki, de eleve reflektálva annak divatszóvá váltságára, s belekezd a szó magyarázatába. Visszarepülünk a delphoi jósda feliratára, ismerd meg önmagad, s már meg is csillan az önreflexió fogalma. Az ember önreflexió közben kettéválik, alannyá és tárggyá. Ez a kettéválás izgalmas dolog, erről még talán ejtek szót.
Pataki elég hamar rátér a kollektív önreflexióra, amiből végső soron az eredetmondák és a vallások is magyarázhatók. Fejtegetései közben gyakran hivatkozik költőkre, tudósokra.
Megpendíti a nemzeti kollektíva önreflexióját, egy roppant izgalmas megjegyzéssel:
„Magyarországon minthogyha egy fokkal több lenne az önjelölt zseniből.”
Eszünkbe juthat a fórumokon, blogokon, közéletben folyton elhangzó ironikus közhely: „Magyarország a tízmillió [xy] országa.” Persze ez önmagában még nem izgalmas, csak ha valaki továbbviszi a gondolatmenetet, de előtte még annyi megjegyzésem lenne, hogy a zsenik mindig önjelöltek...
„És mintha egy fokkal több lenne az iskolában is és egyébként is az önmagukban bizonytalan, vállalkozni kevéssé merő, önmagukban nem bízó tehetségek, a meddő tehetségek. Sokat ismerek ilyeneket a tudomány világából és az egyetemisták körében is. Az önismeret kultúrája elbillenhet egy nárcisztikus, önimádó, önszerető, önfelnagyító kultúra felé. Egy amerikai szociológusnak magyarul is megjelent egy briliáns esszéje, amely Az önimádat társadalma címet viseli, és az amerikai társadalomban dívó nárcisztikus késztetéseket elemzi, aminek sok előnye van, mert az amerikai magabiztosság, vállalkozó kedv – amelyik a művészettől a sportokon át a tudományig ível –, oly sokoldalúan megnyilvánul. Más oldalról viszont szerencsétlen emberek tömegét, frusztrált emberek tömegét hozza létre, akik önpusztító kompenzációs eszközökhöz folyamodnak, hogy a sikertelenséget túléljék.”
[...]
„Az önreflexió, az önismeret mindig társas társalgási helyzetekben zajlik le. A serdülő lánykák gyakran ülnek a tükör előtt és nézik magukat, hogy szépek vagy nem szépek. A fiúk is megteszik ezt, miközben a pattanásaikat kezelik, és nézik a fizikai megjelenésüket. József Attilának van igaza: »Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat.« Önmagunkra mások tükrében, mások vélekedéseiben ismerünk rá. Ebben egy nagyon mély igazság van. Énünk, önmagunkról szerzett tudásunk nem a magányos egyén töprengéseinek az eredménye, hanem társas kölcsönhatásai világának és a benne folytatott szakadatlan dialógusnak, eszmecserének az eredménye és a terméke.”
Ezen a ponton elgondolkodtam. Pataki itt kissé keveri a terminológiát. Az önreflexió magányos folyamat, nem társalgási helyzetekben zajlik le, ezt ő is illusztrálja a tükör előtt üléssel. Amit Pataki ezután ír itt, az egy még sokkal mélyebb és megrendítőbb igazsághoz vezet el, nevezetesen hogy az önreflexió nem vezet önismerethez. A két fogalom, önreflexió és önismeret, nem ugyanaz, és feszültségben áll egymással. Ezt nagyon komplikált volna most kifejteni, mindenesetre azt leszögezhetjük, hogy a társas világból felénk áramló és rólunk szóló tudás nem önreflexió, hiszen akkor nem én vagyok a megfigyelés ágense. Ezt a terminológiai distinkciót fontos fenntartani. Pataki itt valójában az önreflexió ellen kezd el beszélni.
Ezután behozza a biográfiai élmény, a narratíva-, illetve folytonosságélmény és az elmebetegség fogalmait. Valamint a leskelődés fogalmát is, ami tkp. a blogok, naplók, levelezések (valóságshow-k, teszem hozzá) stb. fogyasztásának a szeretete.
„Mért szeretünk leselkedni? Hát azért, mert ezáltal tulajdon énünket, saját élményvilágunkat össze tudjuk hasonlítani másokéval. Mindannyian egyetlen életet tudunk realizálni. De mindannyian különböző életek lehetőségének a tömegét hordjuk magunkban. S amikor megvalósítunk valamit, akkor a többit ki is rekesztjük. Ha pályát választunk, akkor kirekesztünk egy csomó egyéb lehetőséget. Ha élettársat választunk, kirekesztünk egy sor mást. Az életnek ez az egyedisége, egyszerűsége a választások és kirekesztések sajátos feszültségeiben jön létre. Így az, hogy miként csinálják mások, mi módon lehet még élni és megélni egyéni sorsunkat, az hihetetlenül érdekes dolog. Nagyon tanulságos, mert egy állandó társas összehasonlításra ad lehetőséget, és erre alapvető késztetésünk van. [...] Ezek önismereti leckék. Mások példája legalább olyan fontos az önismereti leckében, mint a saját életünk eseményeinek, epizódjainak, történéseinek a feldolgozása.”
Ebben a fenti idézetben a kulcsszó a feszültség. Pataki továbbra is a társas életből származó öntudást hangsúlyozza, folyamatosan keverve ezt az önreflexióval.
Ezután megkülönbözteti a szociális identitást az individuálistól, ami mi-élményként és én-élményként él az emberben, s a hangsúly nem mindegy, hogy hol van.
„Ez rendkívül fontos, mert az én és a mi kölcsönviszonya az egyénben nagyon meghatározó személyiségminőségre utal. Amerikai szociológusok, pszichológusok vizsgálataiból derül ki, hogy – ahogy ők fogalmaznak – vannak mi-hangsúlyú mentalitások. Tehát olyan társadalmi magatartások, amelyek nagymértékben azonosulnak az egyént magába foglaló közösségekkel: egyházközségekkel, politikai, társadalmi, karitatív egyesületekkel, hitbuzgalmi és egyéb mi-kategóriában részeltető alakzatokkal. Az én-hangsúlyú identitás esetében alacsony fokú a mi-részesedése. Nagyon érdekes elemzés tárgya lehetne, hogy a mai magyar társadalomban hogyan alakulnak vajon ezek a finom folyamatok. Mintha lenne egy individualisztikus divat. Divattá válik a közjó fogalmának kiiktatása, és csak az egyéni, a személyes érdek dominál. Ezekről nagyon érdekes, finom elemzéseket lehetne folytatni. Én mélyen meg vagyok győződve arról, hogy, ma az iskolában vagy könyvtárban szinte lehetetlen úgy dolgozni, ha ezeket a finom folyamatokat nem kísérjük figyelemmel, ha nem tudjuk, hogy mi van a gyerekek lelkében, fejében. Mi az ami hat rájuk? A globális információs források.”
Már-már átmegy közhelyesedésbe az okfejtés az olyan szavak felcsillantásával, mint „individualisztikus” és „globális információs források”, de valahogy mégsem, talán mert Pataki attitűdje mindehhez elfogadó. Íme a tételmondat:
„A szocializáció során egyre gazdagabban árnyalódik, egyre differenciáltabb lesz a tudásunk önmagunkról.”
Ezután megpendíti az önbemutatás, a homlokzatépítés témáját, aminek tkp. az egészséges önismeret-kialakuális folyamat végállomásának kellene lennie.
Jön az azonosulás fogalma. Az énkép kialakulása azonosulások útján történik. Pataki jó érzékkel tapint rá a művészet, az irodalom jelentőségére, hiszen ott ez ismert kulcsfogalom:
„Minden nemzeti irodalom felfogható úgy, mint egy azonosulási mintakészlet. Nem is véletlen, hogy a magyar történelemnek azok a korszakai, amelyeket a Jókai-féle romantikus irodalom dolgozott fel – és ma is kötelező olvasmányok – azok a korszakok és figurák élnek a gyerekek képzeletében leginkább. Hogy 1956-nak nincs mitológiája, annak egyik oka az, hogy az irodalmi emlékezetben nem jelent meg ahhoz hasonló átütő erővel, ahogy megjelent Jókai munkásságában a reformkor és a szabadságharc. Tűnődjenek ezen, mert az azonosulás – tehát az énrendszerünket felépítő azonosulásaink – utánzásra, imitációra késztető erőként működik, és az azonosulás tárgyai egyúttal identitás mintázatok is.”
Eztán újra előjön az identitás diverzifikálódásának gondolata, immár történelmi dimenzióban:
„Az identitásunk egyre inkább választott lesz. Alapvető identitás-hovatartozásaink is választottak. Ki lehet lépni a nemzeti kötelékekből, és emigrációban vadonatúj nemzeti kötelékre lehet szert tenni, sőt ki lehet lépni a nemi meghatározottságból is. A történelmi tendencia az, hogy a természet adta identitás kategóriák egyre inkább átadják helyüket a társadalmi identitás kategóriáknak. Van néhány – ilyen a nem, az életkor –, ahol a természet adta tényező változatlanul dönt. De ott is, hányféle módon lehet pl. modern nőként létezni? Hányféle minta kínálkozik a lányok előtt? A főfoglalkozású édesanya sok gyerekkel, a sikeres vállalkozónő, a kettőt kombináló. Ezek mind lehetséges identitás modellek.”
S újra előhozza a narratívát mint szót, immár egy érdekes szembeállításban:
„És itt jön az igazi, az Önök csemegéjének szánt gondolatmenet. Napjainkban a modern identitás- és én-elméletek nagy hangsúlyt tesznek az elbeszélő elvre, tolvajnyelven a narratív szemléletmódra. Ez azt jelenti, hogy az emberi reflexiónak, az emberi gondolkodásnak két alaptípusa van. Az egyik a logikai, deduktív, tudományos okfejtés. Úgy ahogy a matematikus gondolkodik vagy a kutató. És van egy másik, az elbeszélő mód. A narratív mód, amikor a valóságról elbeszéléseket költünk. Az emberi gondolkodás hajnalán, amikor még nincs tudomány, a mitológia – az emberiség szép gyerekkora – az tulajdonképpen a tudomány helyett birtokba vette a világot. Mesékkel, elbeszélésekkel. Nagyon szívem szerint való az analógia, hogy a kisgyerek is azért szomjazza a mesét, mert a világot birtokolni akarja, de fogalmilag még nem tudja.
Csak narratív módon történetek, megformált történetek és szereplők révén tud a valóságról képet alkotni. [...] Mért van minden népnek eredetmondája? Arany János mért akart írni hun-magyar mondakört, és mért írta meg azt – bár e vállakozás torzó maradt – a Csodaszarvastól Keveházáig? [...] Ha Önök belépnek egy új könyvtárba, egy új munkahelyre, akkor az első néhány hét azzal telik el, hogy beszívják magukba a hely legendáit. Tehát, hogy ki kicsoda, mi történt vele, mi az intézmény. [...] Ugyanígy a családban történtek. Gondolják el, hogy lehet belépni egy házasságba? Úgy lépnek be egy rokonságba, hogy megtanulják ennek az új rokonságnak a legendáit. Sajnálom, hogy ez kiveszett, nincs idő. Kiszorította a televízió, de a televízió az száraz, szikkadt, üres. Erre sok idő kellene: az együttes mesélésre, a megtörténteket felidéző emlékezésre, anekdótázásra. Csak így lehetek része egy nemzeti közösségnek. A magyarságélmény alapja, hogy az irodalomban, a történelemben élő legendáriumát ezzel a nációval megosztom. És ezt viszem Európába is.”
