Pontilyen írása tipikusan a dennetti „hitben való hit” összefoglalása:
Miért nem vagyok vallásos?
Mindig tiszteltem mások meggyőződését, ezért soha eszembe sem jutott volna, hogy más emberek hitét kétségbe vonjam. Úgy tekintettem mások hitére, mint amelyet mindenekelőtt megismernem, megértenem, fölfognom kell; véleményt mondanom róla csakis azután szabad.
Ebben a hozzáállásban már el van ültetve az ellentmondás. Ha a hitét szó helyett álláspont vagy meggyőződés állna, még rendben volna, így azonban átsiklik a hitkérdés fölött, nevezetesen hogy a hit lényegéből fakadóan intoleráns minden más nézettel szemben, azzal szemben pedig egy toleráns ember – mint pedzegeti később – nem szimpatizálhat.
A keresztény vallásokhoz mind a mai napig nagy tisztelettel közelítek, és egyáltalán nem mondhatom azt, hogy ne volna részem időről időre olyan transzcendentális élményekben, melyeket ezek a vallások ajándékoztak nekem. A templom légköre kifejezetten vonz. [...]
Ezt hívják inspirációnak.
Meg kell vallanom, hatalmas erőfeszítéseket tettem, hogy így tudjak érezni. Gyerekként, mint minden gyereknek, ellenemre volt a vallásos eszmék összevisszasága, logikátlansága, önellentmondásoktól való terheltsége. Úgy vettem észre, sok felnőtt ember leragadt ezen a gyermeki szinten, és a logika mércéjével elítéli vagy legalábbis kritika alá vonja a vallást. Szerintem ez éretlenség. Először is meg kell érteni az ellentmondások okát, a logikátlanságok értelmét, az összevisszaságok mélyén rejtező rendet. Ez nem egyszerű munka, és sok mindent meg kell értenünk hozzá; a szavak jelentésének viszonylagosságát, a logika relatív voltát, a tudás határainak létezését.
Szintén a hitben való hit retorikája. A tárgy létező megközelítéseit elveti, ha azok kritikához vezetnek, ugyanakkor maga is óhatja a megközelítést, de semmit nem tesz le az asztalra, csak utalgat a munka nehezére. Érdekes módon egyébként az írásából aztán kiderül (sőt, már a címéből is), hogy ő is csak kritikához jut, és végső soron szintén logikai alapokon. Bámulatos, hogy egy oktató bölcsész mennyire nem veszi észre a saját bekezdései közötti ellentmondásokat. (Mellesleg a „logikai” szó démonizálása is egy tipikus stratégia a zavaros gondolkodásúak (és vallásosak) körében.)
Látjuk, ugye, az analógiát: a hitben hívő nem hisz Istenben (legalábbis olyan konkrétan), de hisz az Istenben való hitben (elveti az ateizmust). Pontilyen nem vesz részt a vallásban, de a vallásban résztvevőkkel szimpatizál (elveti a kritikusokat).
A legokosabb, legkövetkezetesebb gondolkodók jellemzően nem is intézték el kézlegyintéssel a vallásnak sem jelentőségét, sem igazsághordozó voltát. Kant A tiszta ész kritikájában kijelöli az ész által fölmérhető területek határait [...]
„A legokosabb, legkövetkezetesebb gondolkodók” – gyermeteg feltupírozása a referenciáinak. A vallások jelentőségét soha senki a világon nem vonta kétsébe. Az „igazsághordozó volta” kitételt pedig jegyezzük meg.
Nietzsche ellenpéldának tűnhet; ő nekiment a vallásnak, és nem egy írásában a papot a legveszedelmesebb lénynek bélyegezte, akit csak hátán hord a föld. Ám ez a nekimenés, ez a vallással folytatott kétségbeesett küzdelem éppenséggel annak jelentőségét, arculat- és életformáló voltát nem tagadja le, hanem nagyon is magasra helyezi; majdnem mindennél magasabbra.
A szarkeverés dzsumbujában vagyunk. Hová lett az igazsághordozó volta?
Világos tehát, hogy az emberélet, ha igényes, nem múlhat el azon igény nélkül, hogy az életnek ezt a hatalmas területét megkísérelje legalább föltérképezni. Mi történik egy misén? Miről szól Krisztus története? Mit ért egy keresztény ember az Isten szón? Ezek és az ezekhez hasonló kérdések hozzátartoznak civilizációnkhoz. Figyelmen kívül lehet hagyni őket, de ez olyan volna, mint figyelmen kívül hagyni, hogy a levegőben levő oxigén létfenntartásunkat szolgálja. Élni szabad sötétségben is, csak fölösleges; halálunk után épp elég időnk lesz butának lenni.
Ez a bekezdés agyhalál, elemezhetetlen. Így a szépségkirálynők beszélnek. Semmi konkrét gondolat.
Etikai és szellemi szükségszerűségnek tartottam, hogy a vallásos világlátást, életérzést, életritmust megismerjem és a lehetőségekig meg is értsem. Ennek tudatában mondhatom ki tehát, hogy a vallást nagyon is értékes, továbbörökítendő, az emberi kultúrát nagy mértékben gazdagító jelenségnek tartom. A vallásosság tartást ad az embernek, erőt, dinamikát, nem hagyja, hogy elcsüggedjen, elzülljön, továbblendíti olyan helyzeteken is, amelyekben egy nem vallásos ember elpusztulna. Ez az egyik jótékony hatása tehát. A másik elvontabb, filozofikusabb jótét: emlékeztet a transzcendenciára, tudásunk viszonylagosságára, életünk viszonylagosságára, miáltal alázatra int. Egy vallástalan világ könnyebben lenne elbizakodott önmaga képességeit illetően, ez pedig jó eséllyel vezetne (vezetett is nemegyszer) katasztrófához. Jó tudni, hogy nem tudhatunk mindent, és hogy Istené a dicsőség. Ez a vallás létének másik, föl nem becsülhetően jótékony hatása.
Itt először is az írás bő lére eresztettségét emelném ki. Úgy gondolom, összefüggés van a zavaros gondolkodás, a hitben való hit, valamint a kacifántos fogalmazási stílus között. Tudjátok, amikor valaki nem tudja, miről beszél, és akkor ilyen felsorolós körülírásokat ereszt meg, mint amilyeneket a nyelvművelő irományokban vagy a Schmitt Pál-os szilveszteri beszédekben látni: világlátást, életérzést, életritmust; értékes, továbbörökítendő, az emberi kultúrát nagy mértékben gazdagító; tartást ad az embernek, erőt, dinamikát (dinamikát, bazmeg!); elcsüggedjen, elzülljön; transzcendenciára, tudásunk viszonylagosságára, életünk viszonylagosságára (ebben még egy jó hosszú szó megismétlésétől sem riad vissza, a beszéd leplezetlenül patetikus).
Mindemellett a bekezdésben van két állítás:
1. A vallás tartást ad.
2. A vallás alázatra nevel.
Visszatérünk rá, jegyezzük meg.
Itt pusztán csak még e mondat szemellenzősségére utalnék: „Egy vallástalan világ könnyebben lenne elbizakodott önmaga képességeit illetően, ez pedig jó eséllyel vezetne (vezetett is nemegyszer) katasztrófához.” Amellett, hogy ezt a feltevést millió módon megcáfolták már tényszerűen, nem lehet nem észrevenni azt a nagyfokú ignoranciát, ami elfelejteti pontilyennel az évezredek óta szüntelenül zajló vallásháborúkat.
Én mégsem vagyok vallásos, és valószínűleg soha nem is leszek.
[...] A vallásos ember jellegzetes kizárólagosság-igényéről van szó.
Ez a kizárólagosság(-igény) valójában következetesség(-igény).
Amikor elismerik a mulandóság létjogát, a mulandó dolgok létjogát, akkor is csak a "tűrés" vonatkozásában teszik
Ez jó gondolat, így igaz, a vallásosok tűrnek. És helyénvaló az idézőjel is: besorolják ezeket a dolgokat egy „tűrés” nevű kategóriába. Minél többet „tűrnek”, annál álszentebbek lesznek ha ez könnyen megy. Ha nem, akkor meg depressziósak.
Dehát mihelyst nem így tesznek, azaz legitimizálják ezt a fiókot, nem nevezhetők már vallásosaknak sem, igaz? Így megszűnik a fent említett két jótékony hatás is, igaz? Ez a „tűrés” az, ami tartásra és alázatra nevel, igaz?
Na hát akkor itt rendet kellene tenni.
