Szokásomhoz híven előbb recenzív hajlamaimnak engedve szétnéztem a hazai kritikai palettán, hogyan is értelmezik a többiek ezt a filmet, nehogy valamit nagyon félreértsek. Aztán a begyűjtött információk alapján kialakult az ítélet: ez egy jó film.
Kezdjük azzal, hogy ez a film kínai. Kínaiul beszélnek benne kínai emberek valamilyen 20. századi történelmi helyzetben, amit én nem nagyon tudok beazonosítani. Felvetődik tehát a kérdés, hogy szükség van-e erre az enciklopédikus tudásra, és én az egyik kritikussal (index.hu) szemben a másikkal (Filmtekercs) értek egyet, miszerint nincs. Olyan erős a már-már művészfilmes légkört képező színészi játék, a képek és a rendezés megformáltsága, hogy a történelmi háttér csak sémáiban jelentős: zavaros háborús helyzet, szegénység, elnyomás, kiskirály, kémek.
Nem egyszerű a filmet egészben értelmezni. Ezért félresiklottnak vélem az olyan megfogalmazásokat, mint hogy „Ez egy fiatal és naív kínai lány nővé válásának története.” (index.hu). Csábító a sematikus értelmezés, de ha jobban megnézzük, ez a lány nem is változik.
Jobb megközelítést látok szintén a Filmtekercs fogalmazásában: „ez a film nem a történetéről szól”, azaz a szétnyújtott narratíva mellett sok hangsúlyt kap a játék, az arcrezdülés. Ezt támasztják alá a viszonylag szűkszavú dialógusok is, amik számunkra, mangaszeműek számára ráadásul egyébként is hozzák a jellegzetes távol-keleti, meseszerű egyszerűséget (ami meg részben a nyelvből fakad). Ez a már-már színpadi egyszerűség itt-ott gyenge ponttá is válik, például amikor a tengerparton céllövést gyakorolnak, és előadnak egy kötelező vitát arról, hogy így nem fogják legyőzni a gonoszt. Mindezek mellett a narratíva még mindig erős marad, szilárdan visszatartja a filmet az általam nem mindig feltétlenül megbecsült, és sok érthetetlen véleménnyel szemben nyilvánvalóan létező művészfilmes kategóriától.
Apropó, nyelv és kultúra, meg kell említenünk az egzotikus világ gyönyörű ábrázolását, ami nagyon komoly és kellemes élményt nyújt. A szép bőrű, kecses kínai nőket, a szép beszédet. És végre hallottam kínai népéneket gyönyörűen hangozni. Mindezt nagyon kifinomult, szinte nyugatias játékkal, ami viszont igen közel hozza ezeket az embereket hozzánk, s ebben nyilván nagy érdemei vannak a hollywoodi tapasztalatokkal bíró rendezőnek is.
Visszatérve a lányra, nem egyértelmű, érzelmileg milyen szerepet játszik. Úgy tűnik, nem inog meg, nem szeret bele az ellenségbe, bár a végén kimenti őt az összeesküvésből, leleplezve magát és társait. De, mint mondtam, nem látok benne fejlődést, sem heroizmust. Leginkább lelki passzivitást látok, de ez nem túl látványos. Küldetését ugyanis aktívan teljesíti, megingás nélkül azonban ez voltaképp a kiválasztottság kötelességszerű, szinte közönyös elviselése. Itt kulcsjelenet, ahogyan reagál arra, mikor közlik vele, hogy a hiteles kémkedéshez közösülnie kell az egyik társával, gyakorlás gyanánt. Mindez a visszafogott passzivitás nekem Kosztolányi Édes Annáját juttatja eszembe, főleg az asztalnál ülő madamok társaságának képével – bármily furcsa, de játékilag a film legerősebb részei ezek az asztali társalgások –, de e párhuzamból gyorsan kiemeli az aktív szerep (kém) mellett az, hogy a kínai lányban kétségkívül megbújnak azok a mély érzelmek, amiktől megfosztottnak, sajnálhatónak és egyáltalán szerethető embernek lehet tekinteni, és amiknek (ellentétben Kosztolányival, aki az Édes Anna védjegyeként ezeket oly mélyen és látványosan elhallgatja) a kellő pillanatokban jelét is adja a film: mikor a fiú megcsókolja egy küldetés előtt, majd a lány eltolja magától a fiút, s lehajtott fejjel mondja: „Megtehetted volna ezt három évvel ezelőtt. Miért nem tetted?”
Elsőrangú film emlékezetes, elsőre is kellemes fogyasztói élménnyel, inspirált alakításokkal, elnyújtott történettel, de jól átélhető realizmussal (gondoljunk a brilliáns gyilkolás-jelenetre), a megfelelő helyen mindig jókor megjelenő dramaturgiai adalékokkal, kellő mértékű közléssel, de kellő nyitottsággal is az értelmezéséhez.
