Amatőr gondolatok, kritikákkal vegyítve, az önreflexió jegyében.

Vacskamati blog

Amatőr gondolatok kritikákkal vegyítve, az önreflexió jegyében.

Elalvás előtt

2008.09.22. 04:09 S. M.

Egy szenvedély margójára

A tengerpartot járó kisgyerek
mindíg talál a kavicsok közt egyre,
mely mindöröktől fogva az övé,
és soha senki másé nem is lenne.

Az elveszíthetetlent markolássza!
Egész szive a tenyerében lüktet,
oly egyetlen egy kezében a kő,
és vele ő is olyan egyedűl lett.

Nem szabadúl már soha többé tőle.
A víznek fordul, s messze elhajítja.
Hangot sem ad a néma szakitás,
egy egész tenger zúgja mégis vissza.

Életünket narrációban éljük meg. Szubjektíven. Ezért amit látunk a világban, az mindegyikőnknek mást mond. Mindegyikőnknek máshogy ragyognak a csillagok, máshogy aranylik a búzatábla, és máshogy zúg a tenger. Minél megrendítőbb ez a narráció, annál erősebb a szubjektum. És annál erősebben éljük meg emberségünket. De mindig szükség van kilépni ebből, elfelejteni a fejünkben született történeteket és értelmezéseket, és ez annál könnyebb, minél erősebb a szükséghelyzet. Az emberségünkből a szükséghelyzet tud kibillenteni működő és kiszámítható lénnyé. A túlélőösztön, hogy kirúgnak a munkahelyről, ha elkések. Ha nincs szükséghelyzet, és a túlélőösztön nem tud életbe lépni bennünk, belezavarodunk az önreflexióba, mint a művészek és a zsenik. Ezért nehéz és ellentmondásos dolog a szabadság.


szólj hozzá

Címkék: vers önreflexió

Magyar helyzet, média, nyelv, attitűd

2008.09.18. 01:12 S. M.

Ma a napilapok az őszödi beszéd kétéves évfordulójáról cikkeztek.

Az átlagos magyar ember képe egy külföldi számára – zavaros. A magyarokat magukba néző, szomorú embereknek tartják. A magyarok ezt tudják.

Az őszödi eseményekről széles a palettája a közemberek véleményének. Széles és zavaros. Vannak, akik felháborodásuknak adnak hangot, vannak, akik a másik oldal véleményét hangoztatják, és vannak a közönyösek. Abban nagyjából mindenki egyetért, hogy a helyzet rossz, hogy a magyar társadalom neurózisban szenved.

Ez abból is látszik, hogy növekszik a politikai osztály megvető elutasítottsága. Ezzel együtt persze csökken a demokratikus részvétel is.

Sok és sokféle a hang a médiában, de ebben a hangzavarban egyre többször kerül a felszínre mintegy győztesen egy frázis, ami egy politológus, Fritz Tamás könyvének címeként jelent meg először a köztudatban. A könyv címe: Egy következmények nélküli ország. A „következmények-nélküliség” mint frázis még nem tudott egészen elközhelyesedni, még mindig kifejtést igénylő valami. A következmények-nélküliség bénultságot, cselekvésképtelenséget jelent, mert normális esetben minden cselekvésnek van következménye. Ha egy társadalom erről beszél, saját cselekvésképtelenségéről, akkor az a társadalom az önreflexió csapdájába esett, a Frankl-i hiperreflexióba.

És a hiperreflexió: neurózis. Sajnos a magyar társadalomnak nincs más választása, másra nem tud reagálni, nincs más, amiről beszélni lehetne, és ne lenne teljesen irreleváns ehhez mérten. Akik közönyösen viseltetnek az őszödi téma iránt, azok megérezték ennek a helyzetnek a neurózisát. A közöny védekezés.

A hiperreflexív médiának egyik tünete az önismétlés, a terminológiai téblábolás. Amikor ugyanazokat a frázisokat puffogtatják a beszélgetős műsorokban, meghívott újságírókkal, az újat mondás legcsekélyebb reménye nélkül. Pedig ők az „igazságot” mondják. Másrészről az őszödi beszéd után azonnal megjelentek olyan vélemények is, amelyek – ha nem is mind egyenesen magasztalták, de legalábbis – fejet hajtottak annak retorikai értéke előtt. A merő újdonság frissítő ereje, és valóban, van abban a beszédben valami, ha úgy nézzük…

Úgy tűnik, választani kell a hiperreflexív igazmondás és a lényeget mellőző újat mondás között. A két csoport élesen elválik, és képviselőik egymás haragosai. Az újat mondók lenézik az igazmondókat azok terminológiai téblábolása miatt, butának, humortalannak és merevnek nézik őket, sokszor kipécézve frázisaik közül egyet-egyet, az igazmondók pedig felróják az újat mondóknak, hogy csak a valódit mondják, az igazat nem.

Két világ ez. És nincsenek egy szinten. Az újat mondó nem feltétlenül nem ért egyet azzal, hogy mondjuk a miniszterelnöknek le kellett volna mondania a beszéd után egy normális országban. Ő csak egyszerűen nem erről akar beszélni, és idegesíti, hogyha valaki nem bontja ki a valóság másik oldalát. Van egy olyan érzésem, hogy ha az igazmondók nem hangoztatnák a véleményüket, az újat mondók akkor azt mondanák. Az ellentét tehát látszólagos, illetve az attitűdökben jelenik meg: az újat mondó elutasítja az igazmondó azon attitűdjét, hogy az igazságról beszéljen, azazhogy ítéljen. Mert az újat mondó mindig újat akar mondani, nem akar sosem megállni. Ez a sztereotip értelmiségi egyetlen lételeme, és ebből lehet levezetni az áruló értelmiségi ismert fogalmát is.

Valójában cselekvés és verbalitás ellentéte ez. A cselekvésnek ítélet a kiindulópontja, a választás az egyik valóság mellett; a verbalitásnak nincs ilyen kiindulópontja. A verbális ember mindig új valóságok után kutat.

Ahogy így írtam, a gondolatsor végére megfordult a képlet: tágabb értelemben végülis az újat mondók a hiperreflexívek, de ezt már nem fejtem ki.


30 hozzászólás

Címkék: magyar társadalom önreflexió

Forrest Gump

2008.09.15. 04:04 S. M.

Régebben nem szerettem ezt a filmet, de mostmár egész más a véleményem, nagyon megérint.

Valahogy minden klappol benne. A legszürkébb nyámnyogós hollywoodizmus a maga hömpölygő zenéjével, déli nyelvjárásával és csapongó tablószerűségével a végén összeáll egy csillogó egésszé, amely nem mellesleg nagyon amerikai, és mindemellett a legnagyobb mélységek fölött szökdécsel át játszi humorral.

Régen az volt a kifogásom, hogy Forrest Gump debilsége motiválatlan, mert valójában semmiben nem szenved hátrányt. Megzavart a gyermekkori rész. Emiatt Tom Hanks játéka is csak végső soron öncélú stílusparádénak hatott. Ráadásul az eredeti regényben állítólag még valamilyen matematikai feladatot is megold, így az sem egyértelmű már, miben is debil ő.

Hogy Forrest miért is debil, az nagyon egyszerű, de elgondolkodtató is. Ő ugyanis inverz hős; ezt a kifejezést meseszemináriumon hallottam először, mikor a Süsü a sárkányt tárgyaltuk. Biztos számos más példát fel lehetne hozni még, hogy csak egyet említsek: Brian élete. S nem véletlen, hogy az abszurd humorhoz érkeztünk, a hősök inverzitása ugyanis humorforrás. És egyben tragikumforrás.

Attól inverz egy hős, hogy a hősi sztereotípiák ellentéte. Hősiségét nem éli át cselekvése során, vagyis naiv, ellenben az azzal járó hiányt – a viszonzatlan szerelmet – érzi; vagyis épp olyan, mint egy ember. Az az érzésem, hogy az idő múlásával egyre inkább inverz hősöket alkotunk műveinkben, és ezt már sokan sokféleképp elmondták. A hősök inverzzé tétele az ezredévek óta tartó hőskultusz folyamatos demisztifikációjának része, azzal a fontos kitétellel, hogy – szemben a hősnélküliség dekadens paradigmájával – itt azért a képletben a hős megmarad, és nevettet és ríkat. Forrest maga is demisztifikáló ágens, ahogy véget vet Dan hadnagy családjának generációk óta öröklődő mártírhalál-hagyományának, megfosztva őt ezzel „végzetétől”. Az egyik hőssors így oltja ki a másikat. A két sors között ráadásul még találkozási pont is van, aminek csattanós poénja tovább súlyosbítja Dan hadnagy megsemmisültségét:

– Ott kellett volna meghalnom az embereimmel, de most csak egy rohadt nyomorék vagyok, egy lábatlan roncs! Nézd! Nézz rám! Látod? Tudod, milyen érzés, hogy nem tudod használni a lábad?
- Igen uram, tudom.

Az inverz hős egy ellentmondás. És talán azért szeretjük őket egyre jobban, mert egyre jobban érezzük a heroizmus szorító ellentmondásosságát. Hogy a hősiességgel valamit adunk, egyébként szándéktalanul, és emiatt nem kapunk meg valamit, ami viszont mindenkinek alanyi jogon járna. Van itt egy extra inverzitás még: a végén Jenny hozzámegy Forresthez, de nem Forrest hal meg, hanem Jenny. Ez a momentum egyébiránt beleillik abba a sorba, hogy akikkel Forrest kapcsolatba került, azok egytől egyig elhullottak John Lennontól Kennedy-ig (sőt, micsoda sorsirónia, Bubik Istvánig, a magyar hangjáig), igaz, ezek történelmi figurák voltak. Nem, Jenny halála, miután a lány olyan hosszú, civódásokkal és öngyilkosság-kísértésekkel tarkított utat járt be, míg megérkezett Forresthez, nyugtalanítóan értelmetlen.

A Forrest Gump nagy erőssége, hogy briliáns ügyességgel rátalál az archetípusokra. Forrest egy pillanatra sem mutatja meg érzelmeit, de nem heroikus elfojtás miatt, hanem mert ő ilyen. Ha megnézem a szkriptet, a feliratot külön, annyira tömény, annyira alkalmas szinte minden sora szállóigeként, hogy ezt nem is lehet máshogy elmondani, mint torzított beszéddel, máskülönben sok lenne. Így tud csak felolvasódni, így válik Forrest kíméletlenül hiteles hősi archetípussá, és ez ahhoz a kíméletlen felismeréshez is vezet, hogy a hősiesség valójában fogyatékosság. Amit nem akarunk, hanem ami magától van. Ezért valójában minden hős inverz. S hogy – visszautalva az elején említett tablószerűségre, azazhogy Forrest áll a hátterében minden fontosabb történelmi-kulturális fordulópontnak – mindennapi kis örömeinket és egész világunkat az ilyenek határozzák meg.

Archetípus a futás is, ami végigkíséri az életét. Ezzel mellesleg mindig csak azt tette, amit mondtak neki: „Fuss, Forrest, fuss!”. Ez, ami korábban az ellenséges gyerekek előli menekülést, egy futballcsapat felvirágoztatását, vietnámi osztagának megmentését és még megannyi mást jelentett, lesz a film végén önkifejezésének módja. Elindul a világba, s itt bomlik ki a nézőben az addig már beléplántált momentum archetípusa; a cél nélküli haladás, a folyamatos érkezés és elhagyás, menekülés, a teljes dereflexió. Az állás oppozíciója. Amiben aztán minden más ember meglátja a saját élete értelmét az ütközőmatrica-kereskedőtől a pólógyárosig.

Aztán a végén ő is megtanul sírni, mint a terminátor.


2 hozzászólás

Címkék: filmkritika

iwiw-es fényképek

2008.09.13. 02:04 S. M.

Most, hogy feltettem ide a jobb felső sarokba ezt az egyébként borzasztó előnytelenül szemcsésített képet, elgondolkoztam az iwiw-adatlapokon található arcképekről. 3 fajta van.

1. Szembe néz. Az illető hozzád beszél, E/1-ben. Megjelenik. Frontálisan ütközik. Ez az egészséges verzió.

2. Profil. Az illető önmagát bemutatja, 3. személyben. Megjeleníti magát, szükségképpen idealizálva. Az ütközés elől elbújik, de ezzel egyszersmind a találkozás elől is. Nem eléd lép, hanem, mintegy engedve a kényszernek, odaveti magát a tömeg elé, de amit odavet, az egy titkon nárcisztikusan megalkotott valami. Ez a verzió önreflexív.

3. Van egy trükkös, szemérmesen köztes megoldás. Elfordul, de visszanéz rád.


2 hozzászólás

Címkék: iwiw önreflexió

Egy konferenciabeszéd

2008.08.26. 12:22 S. M.

Ha már kulcsfogalom, a minap rákerestem a google-ban erre a szóra, önreflexió, és találtam egy nagyon érdekes írást. Pataki Ferenc előadása egy 2003-as kecskeméti pedagógiai konferencián. Sokkal többet nem is derítettem ki sem az előadóról, sem a körülményekről. Pedagógusoknak szóló, végig izgalmas és személyesen fogalmazott írás, amit hajt a mondanivaló.

Az identitás szóból indul ki, de eleve reflektálva annak divatszóvá váltságára, s belekezd a szó magyarázatába. Visszarepülünk a delphoi jósda feliratára, ismerd meg önmagad, s már meg is csillan az önreflexió fogalma. Az ember önreflexió közben kettéválik, alannyá és tárggyá. Ez a kettéválás izgalmas dolog, erről még talán ejtek szót.

Pataki elég hamar rátér a kollektív önreflexióra, amiből végső soron az eredetmondák és a vallások is magyarázhatók. Fejtegetései közben gyakran hivatkozik költőkre, tudósokra.

Megpendíti a nemzeti kollektíva önreflexióját, egy roppant izgalmas megjegyzéssel:

„Magyarországon minthogyha egy fokkal több lenne az önjelölt zseniből.”

Eszünkbe juthat a fórumokon, blogokon, közéletben folyton elhangzó ironikus közhely: „Magyarország a tízmillió [xy] országa.” Persze ez önmagában még nem izgalmas, csak ha valaki továbbviszi a gondolatmenetet, de előtte még annyi megjegyzésem lenne, hogy a zsenik mindig önjelöltek...

„És mintha egy fokkal több lenne az iskolában is és egyébként is az önmagukban bizonytalan, vállalkozni kevéssé merő, önmagukban nem bízó tehetségek, a meddő tehetségek. Sokat ismerek ilyeneket a tudomány világából és az egyetemisták körében is. Az önismeret kultúrája elbillenhet egy nárcisztikus, önimádó, önszerető, önfelnagyító kultúra felé. Egy amerikai szociológusnak magyarul is megjelent egy briliáns esszéje, amely Az önimádat társadalma címet viseli, és az amerikai társadalomban dívó nárcisztikus késztetéseket elemzi, aminek sok előnye van, mert az amerikai magabiztosság, vállalkozó kedv – amelyik a művészettől a sportokon át a tudományig ível –, oly sokoldalúan megnyilvánul. Más oldalról viszont szerencsétlen emberek tömegét, frusztrált emberek tömegét hozza létre, akik önpusztító kompenzációs eszközökhöz folyamodnak, hogy a sikertelenséget túléljék.”

[...]

„Az önreflexió, az önismeret mindig társas társalgási helyzetekben zajlik le. A serdülő lánykák gyakran ülnek a tükör előtt és nézik magukat, hogy szépek vagy nem szépek. A fiúk is megteszik ezt, miközben a pattanásaikat kezelik, és nézik a fizikai megjelenésüket. József Attilának van igaza: »Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat.« Önmagunkra mások tükrében, mások vélekedéseiben ismerünk rá. Ebben egy nagyon mély igazság van. Énünk, önmagunkról szerzett tudásunk nem a magányos egyén töprengéseinek az eredménye, hanem társas kölcsönhatásai világának és a benne folytatott szakadatlan dialógusnak, eszmecserének az eredménye és a terméke.”

Ezen a ponton elgondolkodtam. Pataki itt kissé keveri a terminológiát. Az önreflexió magányos folyamat, nem társalgási helyzetekben zajlik le, ezt ő is illusztrálja a tükör előtt üléssel. Amit Pataki ezután ír itt, az egy még sokkal mélyebb és megrendítőbb igazsághoz vezet el, nevezetesen hogy az önreflexió nem vezet önismerethez. A két fogalom, önreflexió és önismeret, nem ugyanaz, és feszültségben áll egymással. Ezt nagyon komplikált volna most kifejteni, mindenesetre azt leszögezhetjük, hogy a társas világból felénk áramló és rólunk szóló tudás nem önreflexió, hiszen akkor nem én vagyok a megfigyelés ágense. Ezt a terminológiai distinkciót fontos fenntartani. Pataki itt valójában az önreflexió ellen kezd el beszélni.

Ezután behozza a biográfiai élmény, a narratíva-, illetve folytonosságélmény és az elmebetegség fogalmait. Valamint a leskelődés fogalmát is, ami tkp. a blogok, naplók, levelezések (valóságshow-k, teszem hozzá) stb. fogyasztásának a szeretete.

„Mért szeretünk leselkedni? Hát azért, mert ezáltal tulajdon énünket, saját élményvilágunkat össze tudjuk hasonlítani másokéval. Mindannyian egyetlen életet tudunk realizálni. De mindannyian különböző életek lehetőségének a tömegét hordjuk magunkban. S amikor megvalósítunk valamit, akkor a többit ki is rekesztjük. Ha pályát választunk, akkor kirekesztünk egy csomó egyéb lehetőséget. Ha élettársat választunk, kirekesztünk egy sor mást. Az életnek ez az egyedisége, egyszerűsége a választások és kirekesztések sajátos feszültségeiben jön létre. Így az, hogy miként csinálják mások, mi módon lehet még élni és megélni egyéni sorsunkat, az hihetetlenül érdekes dolog. Nagyon tanulságos, mert egy állandó társas összehasonlításra ad lehetőséget, és erre alapvető késztetésünk van. [...] Ezek önismereti leckék. Mások példája legalább olyan fontos az önismereti leckében, mint a saját életünk eseményeinek, epizódjainak, történéseinek a feldolgozása.”

Ebben a fenti idézetben a kulcsszó a feszültség. Pataki továbbra is a társas életből származó öntudást hangsúlyozza, folyamatosan keverve ezt az önreflexióval.

Ezután megkülönbözteti a szociális identitást az individuálistól, ami mi-élményként és én-élményként él az emberben, s a hangsúly nem mindegy, hogy hol van.

„Ez rendkívül fontos, mert az én és a mi kölcsönviszonya az egyénben nagyon meghatározó személyiségminőségre utal. Amerikai szociológusok, pszichológusok vizsgálataiból derül ki, hogy – ahogy ők fogalmaznak – vannak mi-hangsúlyú mentalitások. Tehát olyan társadalmi magatartások, amelyek nagymértékben azonosulnak az egyént magába foglaló közösségekkel: egyházközségekkel, politikai, társadalmi, karitatív egyesületekkel, hitbuzgalmi és egyéb mi-kategóriában részeltető alakzatokkal. Az én-hangsúlyú identitás esetében alacsony fokú a mi-részesedése. Nagyon érdekes elemzés tárgya lehetne, hogy a mai magyar társadalomban hogyan alakulnak vajon ezek a finom folyamatok. Mintha lenne egy individualisztikus divat. Divattá válik a közjó fogalmának kiiktatása, és csak az egyéni, a személyes érdek dominál. Ezekről nagyon érdekes, finom elemzéseket lehetne folytatni. Én mélyen meg vagyok győződve arról, hogy, ma az iskolában vagy könyvtárban szinte lehetetlen úgy dolgozni, ha ezeket a finom folyamatokat nem kísérjük figyelemmel, ha nem tudjuk, hogy mi van a gyerekek lelkében, fejében. Mi az ami hat rájuk? A globális információs források.”

Már-már átmegy közhelyesedésbe az okfejtés az olyan szavak felcsillantásával, mint „individualisztikus” és „globális információs források”, de valahogy mégsem, talán mert Pataki attitűdje mindehhez elfogadó. Íme a tételmondat:

„A szocializáció során egyre gazdagabban árnyalódik, egyre differenciáltabb lesz a tudásunk önmagunkról.”

Ezután megpendíti az önbemutatás, a homlokzatépítés témáját, aminek tkp. az egészséges önismeret-kialakuális folyamat végállomásának kellene lennie.

Jön az azonosulás fogalma. Az énkép kialakulása azonosulások útján történik. Pataki jó érzékkel tapint rá a művészet, az irodalom jelentőségére, hiszen ott ez ismert kulcsfogalom:

„Minden nemzeti irodalom felfogható úgy, mint egy azonosulási mintakészlet. Nem is véletlen, hogy a magyar történelemnek azok a korszakai, amelyeket a Jókai-féle romantikus irodalom dolgozott fel – és ma is kötelező olvasmányok – azok a korszakok és figurák élnek a gyerekek képzeletében leginkább. Hogy 1956-nak nincs mitológiája, annak egyik oka az, hogy az irodalmi emlékezetben nem jelent meg ahhoz hasonló átütő erővel, ahogy megjelent Jókai munkásságában a reformkor és a szabadságharc. Tűnődjenek ezen, mert az azonosulás – tehát az énrendszerünket felépítő azonosulásaink – utánzásra, imitációra késztető erőként működik, és az azonosulás tárgyai egyúttal identitás mintázatok is.”

Eztán újra előjön az identitás diverzifikálódásának gondolata, immár történelmi dimenzióban:

„Az identitásunk egyre inkább választott lesz. Alapvető identitás-hovatartozásaink is választottak. Ki lehet lépni a nemzeti kötelékekből, és emigrációban vadonatúj nemzeti kötelékre lehet szert tenni, sőt ki lehet lépni a nemi meghatározottságból is. A történelmi tendencia az, hogy a természet adta identitás kategóriák egyre inkább átadják helyüket a társadalmi identitás kategóriáknak. Van néhány – ilyen a nem, az életkor –, ahol a természet adta tényező változatlanul dönt. De ott is, hányféle módon lehet pl. modern nőként létezni? Hányféle minta kínálkozik a lányok előtt? A főfoglalkozású édesanya sok gyerekkel, a sikeres vállalkozónő, a kettőt kombináló. Ezek mind lehetséges identitás modellek.”

S újra előhozza a narratívát mint szót, immár egy érdekes szembeállításban:

„És itt jön az igazi, az Önök csemegéjének szánt gondolatmenet. Napjainkban a modern identitás- és én-elméletek nagy hangsúlyt tesznek az elbeszélő elvre, tolvajnyelven a narratív szemléletmódra. Ez azt jelenti, hogy az emberi reflexiónak, az emberi gondolkodásnak két alaptípusa van. Az egyik a logikai, deduktív, tudományos okfejtés. Úgy ahogy a matematikus gondolkodik vagy a kutató. És van egy másik, az elbeszélő mód. A narratív mód, amikor a valóságról elbeszéléseket költünk. Az emberi gondolkodás hajnalán, amikor még nincs tudomány, a mitológia – az emberiség szép gyerekkora – az tulajdonképpen a tudomány helyett birtokba vette a világot. Mesékkel, elbeszélésekkel. Nagyon szívem szerint való az analógia, hogy a kisgyerek is azért szomjazza a mesét, mert a világot birtokolni akarja, de fogalmilag még nem tudja.

Csak narratív módon történetek, megformált történetek és szereplők révén tud a valóságról képet alkotni. [...] Mért van minden népnek eredetmondája? Arany János mért akart írni hun-magyar mondakört, és mért írta meg azt – bár e vállakozás torzó maradt – a Csodaszarvastól Keveházáig? [...] Ha Önök belépnek egy új könyvtárba, egy új munkahelyre, akkor az első néhány hét azzal telik el, hogy beszívják magukba a hely legendáit. Tehát, hogy ki kicsoda, mi történt vele, mi az intézmény. [...] Ugyanígy a családban történtek. Gondolják el, hogy lehet belépni egy házasságba? Úgy lépnek be egy rokonságba, hogy megtanulják ennek az új rokonságnak a legendáit. Sajnálom, hogy ez kiveszett, nincs idő. Kiszorította a televízió, de a televízió az száraz, szikkadt, üres. Erre sok idő kellene: az együttes mesélésre, a megtörténteket felidéző emlékezésre, anekdótázásra. Csak így lehetek része egy nemzeti közösségnek. A magyarságélmény alapja, hogy az irodalomban, a történelemben élő legendáriumát ezzel a nációval megosztom. És ezt viszem Európába is.”
 


szólj hozzá

Címkék: identitás önreflexió

süti beállítások módosítása