Vacskamati blog

Mondom, mi kell egy magyar filmhez.

– Hegedűszó a film végén (vö. Hídember).
– Lassú, kimért kompozíciók.
– Legalább egy amatőrszínész.
– Irracionális szótlanság.
– Pucér test és erőszak (a távoli azért jó pont, örültem volna, ha mondjuk a Fény ösvényeiben meg az összes többi művészfilmben lévő erőszakos jeleneteket is legalább 100 méterről veszik fel.)
– Művészi hajlam.

Az utolsót azért raktam bele, hogy megmutathassam, mennyire értelmetlen Tarr Bélával előhozakodni, mivel éppenséggel említhetnénk Takeshi Kitanót is, aki ugye nem magyar (ilyen tekintetben az). Meg az említett Mispál Attila-filmet. Meg akárkit. Ez kérem nem személyfüggő, ez egy ilyen hajlam. Tehát a magyar filmhez ilyen hajlam kell.

Ezek a filmek diaporámák.

Azért azon elgondolkoztam, hogy mi állhat a 4. pont, a szótlanság mögött. Mintha a megszólalásokat el akarnák rejteni. Ez bizony megkomponált szótlanság, a valósághoz semmi köze; ami onnan is látszik, hogy vannak a filmben normálisan beszélő mellékszereplők is, akikhez képest a főszereplők szótlansága belső, szubjektív nézőpontot teremt. Ugyanakkor mégis, mikor megszólalnak, akkor igyekeznek azt artikulálatlanul és stílustalanul tenni, ez viszont a szubjektív nézőpont ellen hat, eltávolító naturalista fogás.

A Fény ösvényeiben Cseh Annamáriát jól artikulált beszédre készítették fel. Az se működött, és jelentem, ez se működik. Mesterkélt ez is, úgy, ahogy van. Sőt, mesterkélt a közönségfilmek elvileg normális, hétköznapi dialógusainak magyarul megszólalásai is.

Az a helyzet, hogy ha magyar szó hangzik fel egy filmvásznon, az mesterkélt. Azon egyszerű oknál fogva, hogy a filmvásznon általában nem a magyar szó dominál, hanem egy teljesen más kultúra. Olyan ez, mint a lokalizált szoftverek. Sokaknak biztosan jó, de a témában jártas szakembernek, programozóknak idegenül hat, ha egy szoftver magyar nyelvű.

És egy film rendezője szakember. Valószínűleg nagyon is jól tudják a hazai filmkészítők, hogy egy nemzetközi kultúrpiacon a helyi nyelv eleve mesterkéltséggel küzd.

Ez egy nagyon egyszerű film.

Azért örülök, hogy 2005-ben az amerikai filmakadémián az Aviátor és a Millió dolláros bébi párharcából az utóbbi győzött, mert hiába zseniális az Aviátor, monumentális, és kell hozzá harminc évnyi érése egy mesterkezű rendezőnek, nem egyszerű. A legjobb filmekben mind ott van az egyszerűség, és ezek varázsolják el úgy a zsűriket, a kritikusokat és az egész közönséget, hogy a legmívesebb munkákat félretolva hirtelen odaszórják nekik a díjakat. Ez a film a semmiből jött, egyszer csak lett valahonnan, és másnap nyert 8 Oscart.

A kritikusok meg keresik az adekvát megszólalási módot. Van, amikor föladják, és azt írják, „beleszerettem a filmbe”, legtöbbször ugyanakkor megpróbálják megragadni a megragadhatót, és belemennek ilyen szakmai zsargonba, hogy például „európai típusú dokumentarista szocio-mozi”. Ám legyen, ez mind igaz, de csak a körítés, nem az, ami a nézőt megragadja és elcsábítja. Ami a nézőt megragadja, arról ritkán esik szó, mert az állandó, és az filozófia, nem is a kritika dolga boncolgatni, csak nevén nevezni: kaland, szerelem, romantika.

Ez két teljesen más befogadói attitűd: az egyik beleszeret a műbe, a másiknak pedig tetszik, ahogy az meg lett alkotva, és elismerően bólint, hogy „működik”. A kritikus bele van szorítva az utóbbi szerepbe, mert neki arról kell beszélni, ami a film sajátja, de amit a film sikeresen életre kelt a maga paramétereivel, az nem a film sajátja, hanem zsáner.

És engem ez a zsáner érdekel. Úgy tűnik, van egyfajta alapvetés napjainkban, hogy a zsáner hazugság. Így fogalmaz az Index-kritikában SzabóZ: „Csak amíg Amerikában azt szeretnék látni, hogy a terroristákat agyonlövik mielőtt robbanthatnának, meg persze, hogy a szerelem nem válással végződik, addig Indiában ennél is nagyobb az igény a hazugságra: az emberek azt akarják hinni, hogy lehet élni nyomor nélkül, és létezik egyáltalán szerelem.” De más meg éppen azzal érvel a szerelem létezése mellett, hogy az megjelenik a művészetben. Mi az igazság?

Ez a kérdés ugyanaz, mint mikor azon szoktunk vitatkozni, hogy a média mi magunk vagyunk-e. Érdekes, hogy tudnék mondani olyanokat, akik gondolkodás nélkül elfogadnák Barsi Balázs érvelését a szerelem létéről, ugyanakkor kárhoztatják a médiát. A másik oldalon meg feltételezem, hogy SzabóZ „a média mi vagyunk” tézisét vallja, a vásznon megjelenő szerelmet viszont hazugságnak minősítve.

Ha a média mi vagyunk, akkor a filmvilág mázos romantikája is mi vagyunk. Ha a filmvilág mázos romantikája hazugság, akkor az sem igaz, hogy a média mi vagyunk.

Azt hiszem, megragadtam egy pontján azt a ködös kérdést, mi az értelme az életnek. Az, ami a vásznon van, mert van 50% esélyem rá, hogy ami a vásznon van, az én vagyok. Én egy néző vagyok, aki néz egy olyan filmet, amit az első ráfordított centtől az utolsóig az a tudat motivál, hogy nézni fogják. És a filmben Jamalt, mikor megkérdi a lány tőle, miért jelentkezett a vetélkedőre, szintén azt mondja: "mert tudtam, hogy nézni fogsz".

Hát ez az élet értelme.

A családunkban volt egy ember, aki öngyilkos lett. A legkisebbik fiú volt, apám öccse.

Elég sokszor vetítettünk egy rövid 8mm-es filmet, amelyen apám és anyám az újszülött bátyámmal a babakocsiban valami vicces jelenetet adnak elő. Egy részeges nótát játszottak el. Sokszor láttuk ezt a filmet, mint valami családi ereklye, a fiatal, boldog házasok örömjátéka.

A filmen szerepel még ő is, a kisebbik fiú. Amikor nézzük a mulatságos jeleneteket, s feltűnik ő, akkor megjegyezzük, hogy ott van, igen... Aztán megy tovább a szalag. Ki lett már beszélve, miért is lehetett öngyilkos. Az arisztokrata szívató stílusú nevelést nem bírta. És ki tudja még, mennyi minden mást nem bírt.

Ha ez a film a jövőben elém kerül, egyre inkább csak rá fogok koncentrálni. Ahogy visszaemlékszem, alig látszik valami az arckifejezésén, homályos a felvétel. Csak annyit mondtak róla, hogy kedves, mosolygós, önzetlen férfi volt. A játékban nincs nagy szerepe, nincs is mit átélnie nagyon, nem is él át semmit. Talán nincs is ott.

Talán tele van fájdalommal, miközben veszi a kamera, arcán a rutinmosoly, ami a tudat parancsából, nem a szívéből jön. Asszisztál egy fiatal házaspár öröméhez.

Ezt hívják rokonszelekciónak.

Másokat is hallottam mesélni arról, hogy öngyilkos lett az egyik testvére, rokona. Elő-előbukkanak ilyen történetek. A civilizációnk tele van szenvedéssel. Az örömeink mögött mindig ott vannak a színfal hátterében az asszisztensek és statiszták. Akikre nem jut fény.

Az öröm a túlélés gyümölcse, a túlélés pedig önző. Egymást éljük túl. Így örömeink is mások keserűségére rakódnak. S a háttér és az előtér nem átjárható.

Sokat gondolok mostanában a hírhedt móri bankrablás másodvádlottjára. Nem egy szokásos köztörvényes bűnözőről van szó, hanem egy példás életű családapáról, akinek a legnagyobb hibája a gyengeség volt, hogy nem tudott nemet mondani egy ördögi figurának (a fővádlottnak, aki felakasztotta magát). A védőügyvédje záróbeszédének utolsó előtti mondata mindent kifejez: „Ennek az embernek nem itt kellene ülnie, hanem a családja körében.” Felvételeken, interjúkon, fotókon látható, hogy ez a mondat mennyire igaz.

Úgy tűnik, méltósággal tudomásul vett mindent, maga az ember viszont barátságos, jámbor és egyszerű, a bibliai értelemben. Vallomása közben tényszerű, de gesztikulációi, az akadozó légzés beszéd közben, a folyamatos szembe nézés, a szemöldök állása, a szájmozgás és az elfojtott könnyek olyan intelligens bűnbánatot tükröznek, amit ritkán látni. Ez az ember nem színész. Emiatt sem tudok szabadulni a gondolatától. Dolgos ember volt, büntetlen előélettel, és magas testi-, de balek, gyenge jellemű lelkialkattal megáldva.

És az a furcsa, úgy érzem, meggyőződésem, hogy nagyon sokan egyáltalán nem volnánk erősebbek nála abban a fenyegető, egészen rendkívüli szituációban, amelybe belekeveredett. Így tehát azt mondhatjuk, hogy az volt a bűne, hogy nem volt hős.

És ez a legsúlyosabb váddá lett egy ember életében, hogy nem volt hős. Azért nem tölti most először a karácsonyt gyermekei és felesége körében, hanem beszélget néha egy pappal, olvasgat a börtön könyvtárában, meg egész jó gyermekrajzokat rajzolgat, próbálva tudatosítani magában, hogy „elengedte őket”, holott azok rendületlen hűséggel, szeretettel és bizalommal kitartanak mellette, mert nem emelkedett felül önmagán, nem hazudtolta meg magát. Mert nem volt képes felmérni, milyen lelki vergődésbe örvénylik a mulasztás.

Nincs üvöltés, ami ezt a feszültséget kifejezi. Hogy a vágyott valóság létezik, a valóság mégis más. S ami közte van, az állandóan át- és átértelmeződik. Mert egy másik hang meg azt mondja, hogy ez nem is lett volna hőstett. De ez csak egy külső okoskodás, hiszen nem volt képes rá, így a maga számára mégis hőstett lett volna. Mindegy, elbukott egy folyamatos próbatételen.

Hányszor mulasztjuk el a magunkon való felülemelkedést, ebbe belegondolni is szörnyű. Azzal az okkal, hogy az úgysem jár díjjal. Legfeljebb magunk előtt leszünk hősök, de az meg mit sem ér, sőt egyenesen elborzaszt ennek a hiúságnak a gondolata. Holott ez csak önző kicsinyhitűség.

Weiszdorn Róbertet öt évvel a rablás után kapták el, akkor bevallott mindent. Külön érdekesség, hogy ha rögtön feladja magát, akkor egy most kb. 2 éves gyermek meg sem született volna, ellenben azokat a szerencsétlen alakokat, akiket ebben az ügyben közben tévedésből ártatlanul lecsuktak, ám egyéb dolgaik miatt még úgyis fognak kapni pár évet, el se fogták volna.

Saját maga 10-15 évre becsülte az objektív büntetését, elsőfokon életfogytiglant kapott, s minimálisan is kétszer annyit. Nyolcszoros bűn és bűnhődés.
 

A mennyországnak is megvan az emberképe. A mennyországban polgárok menetelnek. Ha a mennyországban elesel, nem segítenek fel, hanem komolyan és megértően fognak nézni. Nem várják, hogy felkelj, és nem szeretnék, hogy ott maradj. Menni fognak tovább. Nem is segíthetnek, ez meg van tiltva nekik. A mennyországban mindenki önmagáért felelős. A mennyországban nincs köszönöm, és nincs önzetlenség; és nincs bocsánat.

A mennyországban ellenben van sérülés, bukás. Van visszacsúszás, vannak verőlegények, s van derék jó személyzet, aki kikísér az ajtón. A mennyországban van harag és megszégyenítés. Van jutalom is, de én azt nem láttam. A mennyországban ketrecek vannak és ostorcsapás. A mennyországban minden igaz, méltóságteljes és törvényszerű. A mennyország közönyös.

A mennyország idelent van.