Ez egy nagyon egyszerű film.
Azért örülök, hogy 2005-ben az amerikai filmakadémián az Aviátor és a Millió dolláros bébi párharcából az utóbbi győzött, mert hiába zseniális az Aviátor, monumentális, és kell hozzá harminc évnyi érése egy mesterkezű rendezőnek, nem egyszerű. A legjobb filmekben mind ott van az egyszerűség, és ezek varázsolják el úgy a zsűriket, a kritikusokat és az egész közönséget, hogy a legmívesebb munkákat félretolva hirtelen odaszórják nekik a díjakat. Ez a film a semmiből jött, egyszer csak lett valahonnan, és másnap nyert 8 Oscart.
A kritikusok meg keresik az adekvát megszólalási módot. Van, amikor föladják, és azt írják, „beleszerettem a filmbe”, legtöbbször ugyanakkor megpróbálják megragadni a megragadhatót, és belemennek ilyen szakmai zsargonba, hogy például „európai típusú dokumentarista szocio-mozi”. Ám legyen, ez mind igaz, de csak a körítés, nem az, ami a nézőt megragadja és elcsábítja. Ami a nézőt megragadja, arról ritkán esik szó, mert az állandó, és az filozófia, nem is a kritika dolga boncolgatni, csak nevén nevezni: kaland, szerelem, romantika.
Ez két teljesen más befogadói attitűd: az egyik beleszeret a műbe, a másiknak pedig tetszik, ahogy az meg lett alkotva, és elismerően bólint, hogy „működik”. A kritikus bele van szorítva az utóbbi szerepbe, mert neki arról kell beszélni, ami a film sajátja, de amit a film sikeresen életre kelt a maga paramétereivel, az nem a film sajátja, hanem zsáner.
És engem ez a zsáner érdekel. Úgy tűnik, van egyfajta alapvetés napjainkban, hogy a zsáner hazugság. Így fogalmaz az Index-kritikában SzabóZ: „Csak amíg Amerikában azt szeretnék látni, hogy a terroristákat agyonlövik mielőtt robbanthatnának, meg persze, hogy a szerelem nem válással végződik, addig Indiában ennél is nagyobb az igény a hazugságra: az emberek azt akarják hinni, hogy lehet élni nyomor nélkül, és létezik egyáltalán szerelem.” De más meg éppen azzal érvel a szerelem létezése mellett, hogy az megjelenik a művészetben. Mi az igazság?
Ez a kérdés ugyanaz, mint mikor azon szoktunk vitatkozni, hogy a média mi magunk vagyunk-e. Érdekes, hogy tudnék mondani olyanokat, akik gondolkodás nélkül elfogadnák Barsi Balázs érvelését a szerelem létéről, ugyanakkor kárhoztatják a médiát. A másik oldalon meg feltételezem, hogy SzabóZ „a média mi vagyunk” tézisét vallja, a vásznon megjelenő szerelmet viszont hazugságnak minősítve.
Ha a média mi vagyunk, akkor a filmvilág mázos romantikája is mi vagyunk. Ha a filmvilág mázos romantikája hazugság, akkor az sem igaz, hogy a média mi vagyunk.
Azt hiszem, megragadtam egy pontján azt a ködös kérdést, mi az értelme az életnek. Az, ami a vásznon van, mert van 50% esélyem rá, hogy ami a vásznon van, az én vagyok. Én egy néző vagyok, aki néz egy olyan filmet, amit az első ráfordított centtől az utolsóig az a tudat motivál, hogy nézni fogják. És a filmben Jamalt, mikor megkérdi a lány tőle, miért jelentkezett a vetélkedőre, szintén azt mondja: "mert tudtam, hogy nézni fogsz".
Hát ez az élet értelme.
