A Brokeback Mountain-kritika végén azt írom, hogy a művészet másról sem szól kétezer éve, mint a szerelemről, és a művészet arról tanúskodik, hogy létezik az, amit nem tudunk megmagyarázni.
Na. Fogalmam sincs már, mit akartam erről mondani. Ja igen, hogy a művészet tanúskodik arról, hogy... istenem, miről is... hogy létezik az a nagy, megváltó szerelem. Amiért az ember képes meghalni. Nos, van nekem egy videóm, Barsi Balázs előadásáról az Echo TV Civil Akadémia egyik műsorában. Íme.
Barsi Balázs egy neves ferences prédikátor. Ez lényeges lehet egy későbbi elmélkedés alkalmával, itt most csak megemlítem.
Idézek: „Freud valószínűleg tehetséges a maga szakmájában, mondjuk a pszichoanalízisben. De mint filozófus nagyon nagy károkat okozott. És ennek még nincs vége. Azt mondja, hogy a szerelem, az embernek a szerelme, az nem más, mint két másneműnek a vonzódása, tulajdonképpen egy biológiai esemény. Lesöpri ötezer év szerelmes irodalmát. És nem tud arról, hogy az egyik a másikért képes meghalni.”
Barsi nem teszi hozzá, hogy ötezer év szerelmes irodalma fikció.
Miért lehet érvelni valaminek a létezése mellett azzal, hogy a művészet tanúskodik róla? Mert tény, hogy tanúskodik róla. A szerelmet nem szokás tagadni. De azt a szerelmet, amiért az ember képes meghalni is, azt igen. A szerelemnek van egy sokkal racionálisabb, földhöz ragadtabb felfogása, aminek a megmagyarázhatatlanságát senki nem vitatja, de a mindenek feletti hatalmát igen. Tessék átnézni a szakítósblogra, ott kiderül, milyen a szerelem, és az élet, ott minden posztban lerántódik róla a lepel. „Lépj tovább.” De másképp nem is lehetne, ha nem így lenne, minden poszt egy öngyilkosról szólna.
Lehet azt a blogot szerelemellenes blognak, ideálellenes blognak tekinteni, de valójában az egy jó blog. Terápiás.
Mindegy, a lényeg az, hogy a kérdés még áll, hogy a művészettel mit kezdjünk. Ha a művészet tanú lenne egy bíróságon, valószínűleg hamis tanúnak minősítenék. Csak hát a művészet az van. A művészetet csinálják és fogyasztják. És ötezer éve ugyanúgy.
A világérzékelésünket, úgy tűnik, a művészet adja át. A világérzékelésünk idealista. Hogy ne mondjam, fikcionalista. Ez jó? Ebből ki kell nőni?
