A családunkban volt egy ember, aki öngyilkos lett. A legkisebbik fiú volt, apám öccse.
Elég sokszor vetítettünk egy rövid 8mm-es filmet, amelyen apám és anyám az újszülött bátyámmal a babakocsiban valami vicces jelenetet adnak elő. Egy részeges nótát játszottak el. Sokszor láttuk ezt a filmet, mint valami családi ereklye, a fiatal, boldog házasok örömjátéka.
A filmen szerepel még ő is, a kisebbik fiú. Amikor nézzük a mulatságos jeleneteket, s feltűnik ő, akkor megjegyezzük, hogy ott van, igen... Aztán megy tovább a szalag. Ki lett már beszélve, miért is lehetett öngyilkos. Az arisztokrata szívató stílusú nevelést nem bírta. És ki tudja még, mennyi minden mást nem bírt.
Ha ez a film a jövőben elém kerül, egyre inkább csak rá fogok koncentrálni. Ahogy visszaemlékszem, alig látszik valami az arckifejezésén, homályos a felvétel. Csak annyit mondtak róla, hogy kedves, mosolygós, önzetlen férfi volt. A játékban nincs nagy szerepe, nincs is mit átélnie nagyon, nem is él át semmit. Talán nincs is ott.
Talán tele van fájdalommal, miközben veszi a kamera, arcán a rutinmosoly, ami a tudat parancsából, nem a szívéből jön. Asszisztál egy fiatal házaspár öröméhez.
Ezt hívják rokonszelekciónak.
Másokat is hallottam mesélni arról, hogy öngyilkos lett az egyik testvére, rokona. Elő-előbukkanak ilyen történetek. A civilizációnk tele van szenvedéssel. Az örömeink mögött mindig ott vannak a színfal hátterében az asszisztensek és statiszták. Akikre nem jut fény.
Az öröm a túlélés gyümölcse, a túlélés pedig önző. Egymást éljük túl. Így örömeink is mások keserűségére rakódnak. S a háttér és az előtér nem átjárható.
