Ma mindent kiírok magamból.
Először is láttam egy fiatal anyukát. Egy ház előtt hosszú kerítés, a kapuban az anyuka. A kapuban egy gyermekkel guggol, akin hátizsák van. Puszit ad neki, és szótlanul útjára engedi. És jön mögüle a következő kisgyerek, megsimogatja a fejét, ő is elmegy. És jön a következő, és jönnek sorban. A gyerekek se szólnak semmit, a gesztus elég. Mindent tudnak, fel vannak készülve. Ők is és az anyuka is értik a helyzetet.
A helyzetet, hogy most jönnek ki először a házból, és nem is fognak visszatérni oda.
Eddig a történet.
-
Van egy másik történetem is.
Egy férfi odaszólt egy nőnek: „Neked majd akarok mondani valamit.” És továbbment. Ennyi. Ismerik egymást, nem vadidegenek, és rendszeresen találkoznak is, mivel egy társaságban mozognak. Annyi előzmény volt, hogy egyszer beszélgettek. A nő meg persze kíváncsi, mit akarhat neki mondani a férfi.
Ennyi, kész. Ez a két történet van, mind a kettő élő, valós történet.
És most beszéljünk arról, hogy van nekem egy listám. Azt mondja, hogy... felírtam rá egyszer azt, hogy „igaz = absztrakt szép”. Felírtam, hogy „vannak építők, és vannak lebontók”, továbbá felírtam, hogy „nincs olyan, hogy több, csak olyan van, hogy más”.
És még egy: Nem tudom, hogy a konfliktusok feloldódnak-e a megértésben. Azt hiszem, megértés csak fájdalomcsillapít. De kérdés, mi a látszat: a fájdalom, vagy annak csillapítása? Félek, hogy ez egy megválaszolhatatlan kérdés. De ne szaladjunk előre...
