Amatőr gondolatok, kritikákkal vegyítve, az önreflexió jegyében.

Vacskamati blog

Amatőr gondolatok kritikákkal vegyítve, az önreflexió jegyében.

A feminin műélmény II.

2009.12.30. 02:20 S. M.

Az feminin műélmény kapcsán beszéltem a „fanyalgó majmokról”. Azokról, akik nem csábulnak el, akiknél nem működik a beleszeretés forgatókönyve.

Az Avatar című film mint tipikus feminin alkotás tetszik/nem tetszik táborai szépen egymásnak estek. Valami miatt a "tetszik" tábor tagjait nagyon frusztrálja, ha valaki nem tetszésének ad hangot. Ez fordítva talán nincs így. Miért van ez?

Azért, mert a feminin műélmény élmény, érzelmi kötődést jelent. Olyan, mint a hit. A feminin mű jóindulatú befogadása önátadással jár. Akkor jó egy film, ha ezt az önátadást segíti, vagy másképp: nem gátolja giccsel. Az önátadás pszichés erőfeszítés, költség, a műnek ezt a költséget kell minimalizálnia. (Ebben segít a látvány is és a technikai paraméterek.)

A lelkes tábor úgy látja, hogy akinél az önátadás nem jön létre, ott a fogyasztónál valami nagyon komoly hiba van. A legfontosabb archetípusokkal nem tud azonosulni. A lelkes befogadó saját emberségének minőségét látja abban, hogy azonosul a hőssel, a nem azonosulót ezért szinte embertelen idegenként tekinti. Aki nem teszi hozzá a mozijegy árához azt a plusz pszichés költséget, amit az ideális, illő befogadás megkér.

Nemcsak a filmnek kell tudni magával ragadnia, de nekünk is vele kell mennünk. Valamit le kell tennünk a bejáratnál, mielőtt belépünk a kalandba: a racionalitásunkat.


5 hozzászólás

Címkék: filozófia filmkritika metakritika

Az Alien-sorozat rendezői

2009.12.27. 00:09 S. M.

Elég beletekerni az Alien-filmekbe, hogy lássuk, melyik melyik rendező keze nyomát viseli.

Alien 1 ("Alien"), Ridley Scott.

Űrhajó hét utassal. Éjszaka-hangulat. Hosszú csöndek, szellemszerű ambiens hang, magukra hagyatottság, rejtély, horror.

Alien 2 ("Aliens"), James Cameron.

Cég, kommandósok, kislány, tank, ágyúk, védelmi vonalak szűkülése, szellőzőjáratok, alien királynő, égő komplexum, akció. Minden van itt. Egyébként két példa, mennyire ugyanabból a receptből főz Cameron: a „hőst először bolondnak nézik” koncepciót átmentette a Terminátor 2-be, az exoskeletonnal való küzdelem pedig visszaköszön az Avatarban.

Alien 3 ("Alien3"), David Fincher.

Ordibálós fogócska egy deviánsok lakta űrkolostorban. Már-már Harcosok Klubja.

Alien 4 ("Alien 4 – Resurrection"), Jean-Pierre Jeunet. Ebből nem is tudom, melyik a jellemzőbb kép a kettő közül:

Degenerált figurák túljátszott nézése idióta nagylátószögű közelikben mindenféle irányból beúsztatva. Komolyan, ha sci-firől van szó, a franciák önmaguk paródiája.


1 hozzászólás

Címkék: filmkritika

A feminin műélmény

2009.12.20. 01:26 S. M.

Eme írás első részének tekinthetjük a Gettó milliomos-kritikát, ahol azt írtam: „A kritikusok keresik az adekvát megszólalási módot. Van, amikor föladják, és azt írják, »beleszerettem a filmbe«.”

Nos, jelenleg egymás hegyén hátán tolonganak az Avatar-kritikák, íme egy vacakabb minta: „Ha igaz az, hogy az elemi, megrázó erejű információk befogadása a DNS-ünket módosítja – az Avatar abszolút DNS-módosító. DNS- és tudatmódosító.”

(Azért nem ez az idétlenkedés a jellemző. Az sfportal.hu például egész jó hasonlattal kezd, miszerint a jó szakács egyszerű receptből főz felejthetetlen ételt.)

Más oldalról viszont megjelennek az óvatoskodók is, a kritikai réteg önreflexiója. A mania.com kritikusa így ír:

„You either kow-tow to the ecstatic cries of a million masturbating fanboys or you become so disgusted by the sheer hubris of "this will change cinema forever" that the film's legitimate strengths fail to move you.”

A szerző szerint ebben a szerelmes állapotban „a jelen pillanatban igazából nem lehet az Avatart a maga valójában megítélni.” Merthogy ebbe a filmbe is beleszerettünk.

Adódik a hasonlat, miszerint az ilyesfajta úgynevezett „egyszerű” filmek olyanok, mint egy jó nő. A „klasszikus” jó nő szépsége a formák konvencionális tisztaságában van. Nincsenek rajta szépséghibák. Ha jó nőt akarnék festeni, olyan dolgokat festenék neki, amik bevált sztereotípiák szerint mindenki szerint szépek. Ezeket a sztereotípiákat műelemzésben archetípusnak nevezzük. A jó nő nem eredeti, éppen ellenkezőleg: archetipikus, az eredetiség ellenpontja.

És ahogy a jó nőkbe beleszeretünk, úgy az egyszerű filmekbe is. És mindig megtaláljuk a lehúzók kisebbségi táborát is. Ők ahhoz hasonlíthatók, mint a fanyalgó majmok, akik csak azért is leszólják a jó csajt, mondván, biztos üres fejű.

A jónő-hasonlat mentén talán lehet mondani, hogy az ilyen tisztán szép művek feminin alkotások, míg a furfangos, csavaros vagy más „eredeti” koncepciót felmutatóak maszkulinok. A feminin-féle mű érzelmi katarzist vált ki, a maszkulin racionálisat, vagy legalábbis olyat, ami egy sokkal közvetettebb befogadói folyamat eredménye, amihez előzetes műveltség is kell.

A feminin művekről, ahogy a jó nőkről, nem sokmindent lehet mondani. Azért szeretjük őket, amilyenek, ahogyan léteznek (3D, látványvilág, technikai paraméterek). A maszkulin művekben pedig azt, amik. A feminin műben az archetípust szeretjük, a maszkulinban az eredetiséget. A furfangot, a csavart, a tárgyi újdonságot. A szépséghibát; mert az eredetiség: szépséghiba. A szépséghibáról lehet beszélni, rá lehet lelni, lehet analizálni, mert a szokványostól eltér.

A feminin archetípuson nincs mit megállapítani.


5 hozzászólás

Címkék: filmkritika önreflexió

Tanúságtétel

2009.11.21. 19:30 S. M.

28 éves vagyok. Katolikus családban nőttem fel.

Gyerekkoromban sokat imádkoztam azért, hogy Istennek a "seprűje", "katonája" vagy akármije legyek. Úgy képzeltem, hogy valami hőst fabrikál majd belőlem, aki ide-oda vetődik a világban, sehol sincs otthon, s mindenhol küzd az igazság mellett. Az egyetlen igaz igazság mellett. Hirdeti az igét.

De nekem nem volt már mi ellen lázadnom. Nem lettem művész, aki újraírja kora ízlését, vagy tudós, akit méltatlanul elhallgatnak. És nem lettem szent; koldus, aki lemondva lázad társadalma romlottsága ellen, prédikátor, aki tömegek lelkiismeretét szólítja meg. Még a saját szüleimmel szemben se tudtam lázadni.

Pedig egy kicsit mindegyik lettem. Kicsi művész, kicsi tudós, és egy kicsikét szent is voltam. Mindenből egy kicsi, de egyik sem igazán.

És akkor az Úr meghallgatott engem. 28 éves koromra végre megtudtam, mi az, ami ellen érdemes érzelmeket táplálnom, s megtaláltam azt, ami mellett a végsőkig kiállhatok. A legszétáradóbb örömmel, amit valaha tapasztaltam.

Isten értelmet adott az életemnek. Megtanított arra, mit hogyan szemléljek a világban, kit hogyan tiszteljek és szeressek, és elvezetett arra a felismerésre, hogy ha még ő létezik is, az egyetlen erkölcsileg vállalható hozzáállás az, ha nem hiszek benne.


4 hozzászólás

Címkék: identitás filozófia önreflexió keresztény materializmus

Az orosz himnusz

2009.05.04. 02:49 S. M.

A kommunizmusnak ha más előnye nem is volt, az mindenképpen, hogy gyönyörű indulószerű melódiákat termelt ki magából. Ez persze nem tudom, mennyit árnyal a rendszer megítélésén, mint ahogy a történelem egyik legnagyobb gonosztevőjéén, Joszif Visszarionovics Sztálinén az, hogy a világ egyik legszebb himnuszának a producere. És ez valódi kérdés azoknak, akik hisznek a szépség és az igazság egységében (magyarán az igazságban).

Az oroszok sok himnusszal próbálkoztak, és most is problémát jelent nekik a megfelelő választás (általában is a nemzeti jelképek terén). A szöveget is gyakran változtatták, sőt 1991-től Jelcin erősködése mellett az új orosz állam tíz éven át úgy használta a cári himnuszt, hogy nem volt szövege, mert egyet sem fogadott el a törvényhozás. Ez egyébként panaszt is váltott ki az orosz sportolókból, mert demoralizálta őket, hogy nincs mit énekelni. 2000-től pedig Putyin javaslatára a Duma elsöprő többséggel visszaszavazta a szovjet himnusz zenéjét, szovjettelen szöveggel.

A két dallam, a cári és a szovjet közt óriási a minőségbeli különbség. Az előbbit operaszerű klisék terhelik, amitől én mindig is irtóztam. És eleve soha nem tudtam megjegyezni, sohasem maradt meg a fülemben, pedig emlékszem, hogy mindig kíváncsian hallgattam, mi fog felcsendülni a nagy szovjet idők letűntével. Ezzel szemben a szovjet himnusz az egyik legszebb és legfülbemászóbb, amit valaha hallottam.

Epikus, tabloid, monumentális, fenséges és nem utolsó sorban mélyen lírai, annak ellenére, hogy nincsenek benne halk részek, hatásvadász dinamikai ugrásokkal (mint pl. a Marseilles-ben), hanem végig hullámzik forte és fortissimo közt. Mondhatnám, hogy romantikus, de valahogy mégsem az, főleg ha olyan öblös kórussal hallom, mint ahogy gyakran, mert akkor visszaköszön a mozgalmi jelleg is. Nem mintha ez olyan nagy baj lenne egy himnusz esetében.

Nem vagyok zenei szakértő, de megpróbálkozom egy-két momentum kiemelésével. A képek minőségéért elnézést, itt a kotta, lehet nézni közben, a WP-oldalon (meg még sok más helyen) a zene is meghallgatható.

A főtéma egy ereszkedő dallam, melyben a második negyed nyújtott, ez szolgálja a gördülékenységet, a negyedik pedig felezett, amitől szerintem már kifejezetten oroszos :). A szólam alatt dúr és moll akkordok váltják egymást, sőt a nyújtott ritmusok is váltakozva emelkednek és ereszkednek, amitől tökéletes kérdés-válasz tagolást kapunk.

Az ereszkedő első két ütem után két emelkedő következik melynek alapértelmezetten az alaphang c alatti h-ban kellene végződnie, felütésként az ismétléshez, de nem ez történik, az emelkedés kimegy d-ig, mintha máris új témát akarna elővezetni, előbb viszont szükséges volna az ismétlés.

A megoldás gyönyörű: a főtéma ismétlődik, de e-n indulva, fortissimóval, amely így már elég magasról indul, hogy végig ereszkedjen, ezáltal megkapja azt az összefoglaló erőt (nincs több emelkedő kérdésfelvetés, még az első felező nyolcadok is ereszkednek), amire a rávezetés utalt. Ráadásul be tud lépni az eredeti, c-ről induló szólam is.

Ennek a trükknek az az ára, hogy az ezután már tényleg idekívánkozó új, második szakasz veszít erejéből, hiszen az is csak e-ről tud indulni, de mindent megtesz azért, hogy méltóképp betöltse az első 8 ütemre adott válasz szerepét: marad a fortissimo, és a nagyobb hangsúly kedvéért jelentősen megritkulnak a hangjegyek: a hosszan zengő félhanggal induló rész valójában a főtéma kicsit módosított ismétlése, felezett sebességgel.

Ez a megoldás érdekes: mivel az első 8 ütemben elsütött trükk miatt fokozni itt már nem nagyon lehetett, olyan érzetünk támad, mintha megállíthatatlanul hömpölyögne tovább az „orosz sors”.

Sokáig ezzel a sebességgel viszont nem lehet haladni. A főtéma első két üteme megy lassítva, ez 4 ütem. Újabb négyet már nem bírna el, ezért innen, ahova a lassulás miatt mezzofortéig vissza tudtunk jönni, egy újabb hangsúlyos felvezetés indul, „normális” sebességgel, ami két ütemet tölt ki. Ez összesen 6 ütem, hiányzik kettő. A felvezetett szekció első két ütemétől tehát azt várjuk, hogy az előbbi hatnak a befejezéseként funkcionáljon. A felvezetés újabb fokozást jelent, mert túlmegy a korábbi e-n, a szubdomináns f-ig, ahonnan nagyszerűen le lehet zárni a melódiát.

De nem ez történik, a c-n való megnyugvás helyett visszamegy e-ig, aztán d, és újfent hömpölyög tovább az orosz sors. Méghozzá ugyanazon a feles sebességű ritmuson, mint azelőtt, tehát látjuk, hogy egy páratlan-szerű 6 ütemes szekció ismétlése történik. Ezúttal azonban a szubdomináns a hozzá tartozó d-moll akkorddal már a végehangulatot árasztja, s a második 6 ütemes szekció utolsó 2 üteme végre eljut a dominánsig, hogy onnan felpattanhasson az ismétlésre, illetve a zárásra.

A zárás szerintem a leggyengébb pont, de nem tudnék jobbat ajánlani. Talán azért nehézkes, mert annyi trükközés van a melódiában, hogy biztosítsa a folyamatos menetet, hogy az egyetlen kötelező dominánssal a végén már nem lehet mit kezdeni, mindenképpen túl csattanós.

Ennyit az elemzésről. Zárszóként, visszatérve a sportolókra, nézzük meg, milyen szívszakasztó ezt énekelve hallani tőlük. Érdemes megfigyelni, hogy 2:26-tól hogy felderül az arcuk, mikor újraindul a téma.

May God Bless Russia!
 


6 hozzászólás

Címkék: zene filozófia himnusz

süti beállítások módosítása