Eme írás első részének tekinthetjük a Gettó milliomos-kritikát, ahol azt írtam: „A kritikusok keresik az adekvát megszólalási módot. Van, amikor föladják, és azt írják, »beleszerettem a filmbe«.”
Nos, jelenleg egymás hegyén hátán tolonganak az Avatar-kritikák, íme egy vacakabb minta: „Ha igaz az, hogy az elemi, megrázó erejű információk befogadása a DNS-ünket módosítja – az Avatar abszolút DNS-módosító. DNS- és tudatmódosító.”
(Azért nem ez az idétlenkedés a jellemző. Az sfportal.hu például egész jó hasonlattal kezd, miszerint a jó szakács egyszerű receptből főz felejthetetlen ételt.)
Más oldalról viszont megjelennek az óvatoskodók is, a kritikai réteg önreflexiója. A mania.com kritikusa így ír:
„You either kow-tow to the ecstatic cries of a million masturbating fanboys or you become so disgusted by the sheer hubris of "this will change cinema forever" that the film's legitimate strengths fail to move you.”
A szerző szerint ebben a szerelmes állapotban „a jelen pillanatban igazából nem lehet az Avatart a maga valójában megítélni.” Merthogy ebbe a filmbe is beleszerettünk.
Adódik a hasonlat, miszerint az ilyesfajta úgynevezett „egyszerű” filmek olyanok, mint egy jó nő. A „klasszikus” jó nő szépsége a formák konvencionális tisztaságában van. Nincsenek rajta szépséghibák. Ha jó nőt akarnék festeni, olyan dolgokat festenék neki, amik bevált sztereotípiák szerint mindenki szerint szépek. Ezeket a sztereotípiákat műelemzésben archetípusnak nevezzük. A jó nő nem eredeti, éppen ellenkezőleg: archetipikus, az eredetiség ellenpontja.
És ahogy a jó nőkbe beleszeretünk, úgy az egyszerű filmekbe is. És mindig megtaláljuk a lehúzók kisebbségi táborát is. Ők ahhoz hasonlíthatók, mint a fanyalgó majmok, akik csak azért is leszólják a jó csajt, mondván, biztos üres fejű.
A jónő-hasonlat mentén talán lehet mondani, hogy az ilyen tisztán szép művek feminin alkotások, míg a furfangos, csavaros vagy más „eredeti” koncepciót felmutatóak maszkulinok. A feminin-féle mű érzelmi katarzist vált ki, a maszkulin racionálisat, vagy legalábbis olyat, ami egy sokkal közvetettebb befogadói folyamat eredménye, amihez előzetes műveltség is kell.
A feminin művekről, ahogy a jó nőkről, nem sokmindent lehet mondani. Azért szeretjük őket, amilyenek, ahogyan léteznek (3D, látványvilág, technikai paraméterek). A maszkulin művekben pedig azt, amik. A feminin műben az archetípust szeretjük, a maszkulinban az eredetiséget. A furfangot, a csavart, a tárgyi újdonságot. A szépséghibát; mert az eredetiség: szépséghiba. A szépséghibáról lehet beszélni, rá lehet lelni, lehet analizálni, mert a szokványostól eltér.
A feminin archetípuson nincs mit megállapítani.
