Vacskamati blog

Amikor Ágival ültünk a suliban, és beszélgettünk a vallásosságról, és ő megkérdezte, milyen vallásosnak lenni, hirtelen nem tudtam, mit mondjak. Aztán hozzátette: biztosan jó egy közösséghez tartozni. Itt már felvettem a fonalat, gyorsan helyeseltem is, hogy igen, ez pontosan így van, jó dolog közösséghez tartozni.

Sokáig megmaradt bennem ez a rövid beszélgetésrészlet, élénken emlékszem rá, s elgondolkodtam rajta, miért. Miért ilyen pozitív emlék ez.

Ági ateista volt, de a maga racionális nyelvén érvelt a hitem mellett. Nekem eszembe nem jutott volna azt felelni, hogy jó érzés, hogy Isten szeret, vagy valami ilyesmit, pedig nekem is megvolt a személyes Istenem. De én őt eldugtam.

Gyakorlatilag a legtöbb keresztény ugyanígy eldugja Istent. A „valld meg hitedet a világban” parancsa üres jelszó, majdhogynem teljesíthetetlen és többnyire teljesítetlen. Azért van, mikor teljesül, az eredmény olyankor elég furcsa, hogy úgy mondjam. Mi például egy időben étteremben is, illetve nem hívő rokonok társaságában is imádkoztunk evés előtt. Ma ez számomra egy vállalhatatlanul teátrális, és tulajdonképpen udvariatlan gesztusnak tűnik.

És vannak keresztények, akik képesek azt mondani egy ateistának vagy akárkinek: „Isten szeret.” Megvallják hitüket. Ha én ott Áginak megvallom hitemet, azzal, úgy érzem, nemhogy valami pozitív dolgot nem cselekedtem volna, hanem egyszerűen nem az ő nyelvét használnám. Ő élelmet ad, kézzelfogható, racionális kérdést, én pedig habcsókkal válaszolnék. Akkor ott Ágival szót értettünk.

Testvérek, a hitet tudni kell racionalizálni. Nem hívőnek azt mondani, hogy „Isten szeret” nem más, mint a más nyelven beszélés elutasító gesztusa. Olyan előfeltételezett fogalmakkal dolgozunk ilyenkor, amiket a másik fél el se fogad, azaz az „Isten szeret” állítás az „Isten létezik” hallgatólagos lenyomása a vitafél torkán. És egyben a giccs bűne.

Megsértem-e én ezzel az állásponttal keresztény társaimat? Nem, mert valójában a keresztények között sem jellemző, hogy beszélgetéseikben Istent emlegetnék. Ők is nagyon jól érzik, hogy Istenre komolyan hivatkozni szinte megúszhatatlan anélkül, hogy az ne hatna valahol, valahol a mélyen röhejesen ájtatoskodóan. Árad belőle a semmitmondás.

Gyakran látható a keresztényeken, hogy szimbolikus gesztusaikat letudva teszik meg. Például elhadarják gyorsan az asztali áldást, a keresztvetést gyorsan sunyiban elintézik, mert kell, bár a helyzethez teljesen inadekvát. A helyzet az, hogy a vallásos gesztusokhoz maga a civilizált világ egy nagy inadekvát hely.

Én soha, senkinek nem vallottam meg hitemet, ellenben olykor kerestem az alkalmat, hogy a titkon hordott Istenemről bizalmas kapcsolatokban valami hírt mégis adjak. Azt hiszem, nem nagyon ment. Erőltetett dolog ez.

Az „Isten szeret” kijelentés nem alkalmas a közös nyelvre. A közös nyelv konszenzuson alapul, aminek nem része Isten. A konszenzus materialista. Figyelem, nem gondolati, intellektuális konszenzusról beszélek, hanem nyelvi konszenzusról: Isten nem működik, mint előfeltétel. Az „Isten szeret” poétikus beszéd, és valami egész más állatfaj, mint a hétköznapi kommunikáció. Legfeljebb úgy lehetne lefordítani: van egy megszemélyesített pszichés élményem.

Nemcsak én nem vallottam meg soha senkinek komolyan hitemet, hanem így van ezzel a legtöbb keresztény is. Nem voltam semmiben sem kirívó. Amit viszont a keresztények megvallanak, és amit én is megvallottam: az a vallásom. A csoportidentitás. Büszke katolikus voltam. De ez nem hitvallás, hanem az, amit az ateista irodalom úgy emleget: a hitben való hit. Bizonyos szempontól a hitvallás megkerülése.

Egy világival szemben a vallásos ember rá van kényszerülve, hogy nyelvet váltson. Egy komoly vallásos ember mindig betartja azt a szabályt, hogy a közös nyelv csak racionális lehet. Az „Isten szeret”-be beletesznek egy áttételt: „A vallásom szerint Isten szeret.” Ez így korrekt. Tessék észrevenni a nyelvváltást. Ez egyfajta verbális alárendeltséget jelent. Kötőmódba űz mindent, ami hitének része. Így történik a hitvallás racionalizálása, tkp. szalonképessé tétele. A hitracionalizálás ellentmondásosságának megoldása nyelvi absztrakcióval.

Ahogy Istent eldugjuk, úgy rejtjük el nyelvileg is a hitvallást.

A jelen poszt kissé témaidegen lesz ebben a blogban, de mégsem a pukkmukkba raktam, mert bár honlapról és szakmáról van szó, politikáról is. Illetve valami másról.

2003-ban Magyarországon indult egy védjegymozgalom, amit Magor mozgalomnak hívtak.

Így nevezte el alapítója, Usztics Mátyás, akinek akkortájt jelentkező nemzeti öntudatra ébredésének egyik produktumáról van szó. Usztics tipikus radikális jobbos figura lett, saját világot igyekezett maga köré építeni, körülbástyázta magát magyaros színitársulattal, védjegymozgalommal, ezoterikus magyarságelméletekről rendezett előadásokat, s később a gárda is beleillett mesevilágába.

2003-ban még az MSZP-éra elején járunk, a kormányfő egy kedves félnótás.

Nem tudom, hogyan kerültünk kapcsolatba Uszticcsal, mi fideszesek voltunk, a szüleim gyakran jártak ilyen-olyan jobboldali rendezvényre. De valahogy kapcsolatba kerültünk vele. Itt a "-tünk" egész konkrétan azt jelenti, hogy apám társadalmi munkában felajánlotta, hogy segít Usztics mozgalmának egy honlappal, aminek mindenféle költségét és adminisztrációját mi vállaljuk.

Rám, a fiúra hárult a megtisztelő feladat, hogy készítsem el ezt a honlapot. Én akkor egyetemista voltam, betárcsázós netünk volt, a webfejlesztésnek csak az ún. kliensoldali részével voltam tisztában, ami ma olyan, mintha egy autót motor nélkül kellene összerakni. Kihívásnak jó volt. A weboldal szerkesztése HTML-fájlok átírásával zajlott, majd ezeket szépen fel kellett tölteni a tárhelyre. Természetesen semmi tervezői képzettségem sem volt. Mégis úgy gondolom, hogy egy (akkor) vállalható honlapot sikerült kifarigcsálni.

A honlap archívuma megtekinthető itt.

Egy-két szót mesélek erről a honlapról, mert igazi múzeumi darab. A jelvény képét megkaptuk, azt kitettem tehát a bal felső sarokba, és ahhoz illően egy elegáns famintázatú elemet igyekeztem szerezni, emellé talpas betűs címsort és bal navigációt választottam. Mindezt egy visszafogott kialakításban.

Mivel szerveroldalon programozni nem volt mód, ezért egy ingyenes számlálót raktam bele, ez akkor divatos volt. A számláló alatt látható a kis szöveges reklám is. Sőt, egy ingyenes vendégkönyvet is bekötöttem, az is divatos volt. Ez a vendégkönyv egyébként a mai napig él, és olvashatók benne a hozzászólások. El lehetett helyezni benne szkriptet is, amivel megoldottam, hogy a beviteli meg egyéb feliratok magyarul jelenjenek meg rajta. (A szkript végigpásztázta a HTML-lapot, és lecserélgette a feliratokat.)

Szóval minden szép volt és jó, mi kaptuk az anyagokat Uszticséktól, apám meg szorgalmasan rakosgatta őket ki, a vacak excel táblázatokat kipucoltam szépre, sajtóhíreket formázva kitettem, stb.

Aztán egyszer csak kaptunk egy e-mailt – nem, nem az Usztics vagy valaki szólt telefonon –, hogy szíveskedjünk átadni az internetes tárhely hozzáférésének adatait. Aláírás valami Szatlóczky, a Magor informatikusa vagy mittudomén mi. Ezzel egyidőben megjelent egy hír a honlapon, mely szerint számítástechnikai szolgáltatást indít a Magor.

Figyelem! Számítástechnikai szolgáltatást. A Magor...

Igen, a nagy magyar Usztics nagy védjegymozgalmának szárnya alá, úgy tűnik, belefért ez az apróság, sőt mi ez egy tévé- és rádióadó mellett. Egyébként érdemes idézni a szolgáltatás meghirdetésének szövegéből: 

• Internetes hálózattelepítés, egyéni programkészítés, irodák felszerelése, a felhasználó igényeinek figyelembe vételével történő számítógépes alkalmazások, számítógépek telepítése, üzemben tartása, felügyelete, szerviz-szolgáltatás. 
• WEB szerver, file szerver és egyéb szerverek beállítása, üzemben tartása.

Mindez a Magor mozgalom honlapjának kellős közepén. „Mátyás bácsi, indíthatunk számítástechnikai szolgáltatást? – Persze fiam, indítsunk, tedd csak ki a hirdetést.”

A webfejlesztői fórumokon időről időre felbukkannak bizonyos túlvilági figurák. Azaz pontosabban fiatalemberkék, akik nincsenek tisztában szakmai felkészültségükkel, és azt képzelik magukról, hogy ők fel vannak vértezve a webes világban való helytállásra. Őket hívja úgy a szakzsarkon, hogy pistike. A pistikék megjelenése a fórumokon olyasmi tünemény, mint a hullócsillag az égen. Feltűnnek, rájuk csodálkozunk, és gyorsan kialszanak. Épp a napokban mosolygott ránk egy ilyen tünemény.

A pistikék hirdetéseinek egyébként van egy kizárólag rájuk jellemző szófordulata, ez pedig nem más, mint „a felhasználó igényeinek figyelembe vételével”. Ez a kifejezés soha sehol nem fordul elő, egyedül a pistikehirdetések különös sajátja.

Nem emlékszem az e-mail utáni reakciónkra, és arra sem, hogy apám mit beszélt ezek után az Uszticcsal, csupán arra, hogy különösebb konfliktusok nélkül lezajlott az, amit a jelek mutattak: a honlapot átvette a magor belső hatáskörbe.

Bennem, őszintén megmondom, semmilyen érzést nem váltott mindez ki. Nincs bennem semilyen sértődöttség, és akkor sem volt. Nem tekintettem a honlapot valamiféle referenciának, ami most elveszett. Kíváncsian vártam, hogy milyen lesz az új honlap.

Sajnos nincs már a neten az, ami az én honlapomat váltotta, de egész az utóbbi évekig az volt fenn. Egy Microsoft Frontpage-ben (pistikék szerszáma) összetákolt, ócska ronda semmiség volt. 100%-ra szaturált narancssárga háttérrel egy üres, próbajellegű lapot kell elképzelni. Grafikai elem nem volt rajta. De volt rajta nagybetűs bold italic underline times new roman. Információ se volt, talán egy-két menüpont. Az egyik egy vendégkönyv, azt sikerült összekattintgatnia. Aztán a honlap nem is volt elérhető a magormozgalom.hu címen, utána kellett írni valamilyen portszámot, így: magormozgalom.hu:8887. Internet Exploreren kívül meg se nyílt.

Azon nyomban meg is szűnt a kommunikáció a közönséggel.

Ma már a magormozgalom.hu url-en – minő előrelépés – egy alapértelmezett Drupal-telepítés látható. (Aki nem tudná, mit jelent ez: semmit. Három kattintást.)

Az egész történetnek, amellett, hogy példa egy speciális emberfajtával való találkozásunkról, van egy tanulsága. Nem tudom elképzelni, hogy Usztics ne nézett volna rá akár csak néhányszor a saját mozgalmának a weblapjára. És ne látta volna, hogy a honlapját, ami egy védjegymozgalomról szól, aminek az a lényege, hogy egy plecsnit rak a jó minőségű árukra, és széles tömegeket akar elérni, szóval hogy ezt a honlapot egy gyerek a saját játszóterére váltotta. Talán valami rokon? Nem tudom. Mindenesetre a karakán kiállású Uszticsról ezen az oldalon egy impotens figura alakja rajzolódik ki, akit megevett egy pistike.

Usztics tévéadós, IT-szolgáltatásos, színitársulatos négyszögletű kerek erdőjének, ezoterikus mozgalmának ugyanazok a jellemzői, mint a pistikék hirdetéseinek: egy nagy leves az egész, hatalmas, össze nem illő pontokkal, irreális vállalásokkal.

Így lesz a jó szándékból és a magyaros lendületből gnóm dilettantizmus.

Nem olyan rég beszélgettem valakivel arról, hogy az ún. „történelmi Jézus” léte tudományos konszenzus-e vagy sem. Ő azt mondta, az. Én azt mondtam, nem az. Nos, az alábbiakban közzéteszek egy fordítást, egy olyan szövegét, amely Jézus fizikai létét vonja kétségbe, de előrebocsátom, hogy a kérdés valójában sokkal homályosabb. A helyzet az, hogy az ateista álláspont gyakorlatilag egységes e téren, és ezt ez az írás is mutatja. Jézus létének tagadása sehol nem jelenti azt, hogy kizárnánk valamiféle kiinduló személyt, akire aztán többszörös áttétellel rátelepedett a mítosz. Csupán azt jelenti, hogy az egészről semmi bizonyosat, azaz semmit nem tudni. (Erről szól az ún. „tooth fairy agnostic” gondolat.) Azaz „történelmi Jézusról” beszélni majdhogynem értelmetlen. Ez a krisztusmítosz-vitákban sincs eléggé tisztázva, ezért a tudományos konszenzust keresni is némileg ingoványos téma.

Vitafelem emellett azt is mondta, hogy amióta ateista lettem, egyre-másra hallja a meggyőzőbbnél meggyőzőbb bizonyítékokat az evangéliumokban történekre. Például hogy ha legenda volna a harmadnapi feltámadás, akkor ugyan miért vártak volna az apostolok három napot (vagy vmi ilyesmi). Nos, nem először szembesülök a mese mesével való indoklásával. (Az okfejtés egyébként valószínűleg szintén Barsi Balázstól származik, mint a magyar közönséghez eljutó racionális keresztény okfejtések legtöbbje.)

Marshall lassan százéves írásának fordítása elég sokáig tartott, és sok minden lezajlott közben bennem. Egyrészt töprengtem rajta, hogy milyen bevezetővel lássam el, mivel felmerült bennem az a szintén sokat emlegetett probléma, hogy egy vallásos kultúrában a vallásellenes nézeteket a vallásos emberek gyakran személyes offenzívaként élik meg, amit én is tapasztalok, és amire, úgy sejtem, nyomós okuk is van. Hiszen identitásuk egy részét érzik támadva. Ez egy nagyon kényes kérdés, mert valóban szellemi offenzíváról van szó, ami valóban érinti az egyik fél identitását. Talán valamilyen gesztust kellene gyakorolni, de annak egy érvelésben sajnos nincs helye. Erről most ne többet.

...Másrészt maga a szöveg is vesztett varázsából a folyamatos fact-check, azaz a tényellenőrzés során. Igencsak támadható anyag. Sok a nyilvánvalóan túlzó megfogalmazás, mint például az olyan kategorikus kijelentések, hogy „Minden egyes gondolkodó...” Euszebiosznál, az egyik sarkalatos pontnál mintha a szerző koncepciózusan idézne, erről lásd a megjegyzést.

Mégis azt kell mondanom, e támadható pontokkal együtt is értő, igényes és jó írás, lényegében helyes meglátásokkal. Az ateista és azon belül is a krisztusmítosz-teória egyik legjobb írása szerintem. Kiválóan összefoglalja a kereszténységgel kapcsolatos szkeptikus álláspontot. És sugárzik belőle a hév, mintha egy bírósági tárgyaláson hallgatnánk az ügyet.

Igyekeztem a legtöbb hivatkozásra releváns linket tenni, ez néhol igen fontos, mint például az Euszebiosz-idézetnél, máshol azonban simán csak a google találati oldalt linkeltem vagy a Wikipédia-oldalt, az is továbblendítheti a kutakodó olvasót.

És akkor most következzék a szöveg.

Kiskorában Darth Vader [dárt véder] egy tehetséges fiúcska volt. Megnyert egy motoros versenyt. Egy-két tehetségkutató felfedezte, és elkezdtek belőle hőst faragni. De Darth Vader, bizonyos frusztrációktól kísérve, egy nap átállt a „sötét” oldalra. Embereket fojtogatott, kegyetlen volt, elnyomta a szabadságharcosokat, és egy csúf ráncos embert szolgált. Élete végén pedig visszaállt a jó oldalra, oly módon, hogy ezt az öreg embert levetette a mélybe, és közben halálos sebeket szerzett. A klasszikus Star Wars sorozat utolsó részének végén minden megváltozott. Darth Vader, az ősgonosz pozitív szereplővé lépett elő. Méghozzá tragikus szereplővé.

Az eposz szerint Darth Vader kiválasztott, aki „egyensúlyt hoz az Erőbe”, amit valaki más, az ős-ősgonosz kibillentett.

Ez az „egyensúly”-dolog nekem olyan butaságnak hatott mindig. Miért az a cél, hogy egyensúlyban legyen jó és gonosz, miért nem az, hogy a jó felülkerekedjen? Mintha nem a győzelem volna a cél, hanem maga a küzdelem.

Az „egyensúlyt hozni az erőbe” üres, tautologikus kitétel: azért van szükség egy szereplőre, mert szükség van rá. Egyúttal metanarratív is: nem a történeten belül van valamelyik oldalnak szüksége rá, hanem a dramaturgnak van szüksége rá. És afféle relativizálás is ez, miszerint a jó csak a rossz viszonyában létezhet, és fordítva, így a két kategória elveszíti morális tartalmát, és a „sötét” pusztán stílusjegy lesz.

1. tézis: A narratíván belüli morális kategóriák a narratíván kívül feloldódnak esztétikaivá.

Színészek gyakran elmondják, hogy negatív szerepet játszani sokkal élvezetesebb dolog, mint hősködni. A klasszikus trilógia egyik leggyatrább karaktere maga a névleges főhős, Luke Skywalker [luk szkájvóker]. Mark Hamill ugyan korrekt munkát végez a szerepben, mégis a karakter a maga fontoskodó izgágaságával egyenesen visszataszító. Aktológiailag mindenki más izgalmasabb, még a jó oldalon is. Ott van Yoda [joda], a szórakozott mester, aki kizabálja Luke hátizsákját, vagy a bomlott modorú Han Solo [hán szóló] (itt most tulajdonképpen mindegy, hogy egyes figurák bábok vagy – mint Darth Vader esetében – maszkot viselnek). A bomlottság és a szórakozottság is értelmezhető morálisan, erényhiány. A főhős viszont nem szórakozott, nem bohém, erényekben hiánytalan, morálisan teljes, ugyanakkor: nem szórakoztató.

2. tézis: A morális tökély maga az esztétikai nihil.

Amikor azt mondjuk: „szeretem”, vagy „tetszik”, nem egyértelmű, hogy morális vagy esztétikai kötődést fogalmazunk meg. Így gyakorlatilag mindennapi megnyilvánulásaink is ambivalensek.

Igaz, a kultúrtörténetben sokan megfogalmazták „igaz” és „szép” egységét. Köztük Petőfi is: „Ami igaz, az természetes, ami természetes, az jó és szerintem szép is.” Ez persze nem ilyen egyszerű. Az ilyen kijelentések mindig valami ünnepélyes beszédmódban hangzanak el (lásd még Keats versét). Ez egy óhajtott egység, de sosem teljes. Folyamatosan törekszünk rá, hogy az igaznak gondolt dolgokhoz igazítsuk a szépérzékünket, de ebben a folyamatban mindig le vagyunk maradva. Lapozzunk tovább, és meglátjuk „A romlás virágait”, vagy József Attila Ódáját és még számos példát, ahol az igaz és a szép radikális ellentmondása van összefésülve. Nyilvánvaló, hogy valami csúnyát kell akaratlagosan szépnek tekintenünk.

Na de kanyarodjunk vissza a Star Warshoz, és azon belül arra az utolsó cselekménysorra, ami végül Darth Vader halálával végződik. Luke Skywalker önként odamegy a két főgonosz elé. A Jedi visszatér című filmnek ezen a szakaszán mintha valami lélektani dráma akarna kibontakozni, vagy esetleg valami trükk. Luke ott téblábol a két főellensége társaságában, áll az ablak előtt, és nézi a csetepatét. Közben azon gondolkodik, meg kéne-e támadni ellenségeit, vagy nem, a főgonosz meg foteljében ülve cukkolja, azt mondogatva, hogy érzi, kavarog már a fiúban a gyűlölet. Luke erre mindig meggondolja magát.

Luke Skywalker viselkedése itt kimutat a narratívából. Mintha valaki megszólalt volna, hogy 'gyerekek, tegyétek le a fegyvert, ebédszünet'. Pacifista. A pacifizmus pedig metaattitűd. Nem a főgonoszt tekinti már ellenségnek, hanem az ellenségnek tekintést, vagyis magát a konfrontációt, azt, ami a narratívát mozgatja. Ez a narratíván belül teljes logikai rövidzárlatot okoz, ugyanis így értelmét veszti az „egyensúlyt hozni az Erőbe” szlogen is. Luke Skywalker, a morális tökély, rombolja a cselekményt, a narratívát. De hiszen a narratíva maga az élet.

3. tézis: A morális tökély életellenes.

Odadobja a kardját a főgonosz elé, és kék villámokkal halálra csiklandoztatja magát, miközben apja szánalmára apellálva könyörög, hogy állítsa már le az öreget. (Na persze ne gyűlöletből, vagy már neki úgyis mindegy?) És igen, az egyetlen valaki, aki értelmet visz ebbe az egész jelenetbe, az az apa, Darth Vader lesz, aki engedve a könyörgésnek megragadja a varázslót, és leveti a mélybe.

Luke Skywalker itt Darth Vaderrel vívott szimbolikus harcot. Darth Vader pedig a császárral, valós harcot. A fiú meggyőzte az apát, az apa legyőzte a császárt. Darth Vader az, aki felvállalja a tevékeny konfrontációt, és cselekszi meg az addigi főhős helyett a tragikus gesztust. A dereflexiós gesztust. Az életpárti gesztust. A gesztust.

És borítja fel ezzel újra azt a bizonyos egyensúlyt.

Miután megírtam a keresztény vallásból és általában a vallásosságból való kitérésemről szóló posztot, többen azt mondták nekem, vallásosak: ők sohasem tudnák elképzelni, hogy ha valaki egyszer igazán elfogadja Jézust (vagy Istent vagy akárki mást, a sor nyilván folytatható), akkor hogyan vetheti el a hitét.

Szerintük csak megtérés létezhet, kitérés nem. Aki kitért, az soha nem is volt igazán keresztény. Az nem szerette Jézust, az ő személyes társát.

Nos, én Jézussal keltem és feküdtem. Sírtam Lukács evangéliumán. A kis hercegen is sírtam. A mai napig dúdolom „a Jézus-film” fülbemászó, szent dallamát. Egyéb dolgokat is míveltem, többek közt a fenti módon gondolkodtam. De dőreség ezt mind sorolnom. Valamit elronthattam.

Hagyjuk is ezt, térjünk vissza a tényekhez. Kitérők és megtérők egyaránt vannak, hogy milyen arányban, azt nem tudom. Nekem nem is ez az érdekes. Ami érdekes számomra, az az a kérdés, hogy mitől függ, hogy ha valaki áttér, akkor utána élete végéig megmarad álláspontján. Pontosabban: mi befolyásolja egy áttérés maradandóságát?

A válasz szerintem elég egyszerű: a döntés tudatossága. A gyermekkori keresztelésben a gyermek részt se vesz. Kamaszkori meg- és kitérésekkor, gyanítom, erősen dominálnak a serdülőkori okok. Szerintem ilyenkor az ember érzelmi alapon tér át, akár mert az élete mélypontra kerül, akár mert így lázad, stb.

Felnőttkorban már más a helyzet. A felnőtt ember gondolkodik.

Nyilván máris torzítom a kérdést azzal, hogy korokhoz kötöm; bár lehet összefüggés, a fő tényező neve még mindig: a tudatosság. Felnőttkorban is áttérítheti az embert egy meghatározó élmény, amihez erős érzelmi viszonnyal áll hozzá – legyen az pozitív vagy negatív. Nagyon változó, hogy ki mikor jut el az életében egy olyan pontra, amikor már elég tapasztalatot szerzett, s elegendő mértékben átgondolta a dolgokat ahhoz, hogy az nagy valószínűséggel kitartson élete végéig, ellenállva az esetleges hirtelen érzelmi hullámoknak is.

És itt el is érkeztem válaszomhoz a fent említett vitafeleimhez: szerintem aki ép ésszel felfogja az ateista álláspontot, valamelyest megismeri annak irodalmát, rááll a logikus érvelés szabályrendszerére, és képes ezt különválasztani az allegóriáktól elmosódott és homályos szimbólumokkal sakkozó retorikától, aki képes szétválasztani a tudom-ot a hiszem-től, annak nincs többé visszaút a vallásos hithez.