Amikor Ágival ültünk a suliban, és beszélgettünk a vallásosságról, és ő megkérdezte, milyen vallásosnak lenni, hirtelen nem tudtam, mit mondjak. Aztán hozzátette: biztosan jó egy közösséghez tartozni. Itt már felvettem a fonalat, gyorsan helyeseltem is, hogy igen, ez pontosan így van, jó dolog közösséghez tartozni.
Sokáig megmaradt bennem ez a rövid beszélgetésrészlet, élénken emlékszem rá, s elgondolkodtam rajta, miért. Miért ilyen pozitív emlék ez.
Ági ateista volt, de a maga racionális nyelvén érvelt a hitem mellett. Nekem eszembe nem jutott volna azt felelni, hogy jó érzés, hogy Isten szeret, vagy valami ilyesmit, pedig nekem is megvolt a személyes Istenem. De én őt eldugtam.
Gyakorlatilag a legtöbb keresztény ugyanígy eldugja Istent. A „valld meg hitedet a világban” parancsa üres jelszó, majdhogynem teljesíthetetlen és többnyire teljesítetlen. Azért van, mikor teljesül, az eredmény olyankor elég furcsa, hogy úgy mondjam. Mi például egy időben étteremben is, illetve nem hívő rokonok társaságában is imádkoztunk evés előtt. Ma ez számomra egy vállalhatatlanul teátrális, és tulajdonképpen udvariatlan gesztusnak tűnik.
És vannak keresztények, akik képesek azt mondani egy ateistának vagy akárkinek: „Isten szeret.” Megvallják hitüket. Ha én ott Áginak megvallom hitemet, azzal, úgy érzem, nemhogy valami pozitív dolgot nem cselekedtem volna, hanem egyszerűen nem az ő nyelvét használnám. Ő élelmet ad, kézzelfogható, racionális kérdést, én pedig habcsókkal válaszolnék. Akkor ott Ágival szót értettünk.
Testvérek, a hitet tudni kell racionalizálni. Nem hívőnek azt mondani, hogy „Isten szeret” nem más, mint a más nyelven beszélés elutasító gesztusa. Olyan előfeltételezett fogalmakkal dolgozunk ilyenkor, amiket a másik fél el se fogad, azaz az „Isten szeret” állítás az „Isten létezik” hallgatólagos lenyomása a vitafél torkán. És egyben a giccs bűne.
Megsértem-e én ezzel az állásponttal keresztény társaimat? Nem, mert valójában a keresztények között sem jellemző, hogy beszélgetéseikben Istent emlegetnék. Ők is nagyon jól érzik, hogy Istenre komolyan hivatkozni szinte megúszhatatlan anélkül, hogy az ne hatna valahol, valahol a mélyen röhejesen ájtatoskodóan. Árad belőle a semmitmondás.
Gyakran látható a keresztényeken, hogy szimbolikus gesztusaikat letudva teszik meg. Például elhadarják gyorsan az asztali áldást, a keresztvetést gyorsan sunyiban elintézik, mert kell, bár a helyzethez teljesen inadekvát. A helyzet az, hogy a vallásos gesztusokhoz maga a civilizált világ egy nagy inadekvát hely.
Én soha, senkinek nem vallottam meg hitemet, ellenben olykor kerestem az alkalmat, hogy a titkon hordott Istenemről bizalmas kapcsolatokban valami hírt mégis adjak. Azt hiszem, nem nagyon ment. Erőltetett dolog ez.
Az „Isten szeret” kijelentés nem alkalmas a közös nyelvre. A közös nyelv konszenzuson alapul, aminek nem része Isten. A konszenzus materialista. Figyelem, nem gondolati, intellektuális konszenzusról beszélek, hanem nyelvi konszenzusról: Isten nem működik, mint előfeltétel. Az „Isten szeret” poétikus beszéd, és valami egész más állatfaj, mint a hétköznapi kommunikáció. Legfeljebb úgy lehetne lefordítani: van egy megszemélyesített pszichés élményem.
Nemcsak én nem vallottam meg soha senkinek komolyan hitemet, hanem így van ezzel a legtöbb keresztény is. Nem voltam semmiben sem kirívó. Amit viszont a keresztények megvallanak, és amit én is megvallottam: az a vallásom. A csoportidentitás. Büszke katolikus voltam. De ez nem hitvallás, hanem az, amit az ateista irodalom úgy emleget: a hitben való hit. Bizonyos szempontól a hitvallás megkerülése.
Egy világival szemben a vallásos ember rá van kényszerülve, hogy nyelvet váltson. Egy komoly vallásos ember mindig betartja azt a szabályt, hogy a közös nyelv csak racionális lehet. Az „Isten szeret”-be beletesznek egy áttételt: „A vallásom szerint Isten szeret.” Ez így korrekt. Tessék észrevenni a nyelvváltást. Ez egyfajta verbális alárendeltséget jelent. Kötőmódba űz mindent, ami hitének része. Így történik a hitvallás racionalizálása, tkp. szalonképessé tétele. A hitracionalizálás ellentmondásosságának megoldása nyelvi absztrakcióval.
Ahogy Istent eldugjuk, úgy rejtjük el nyelvileg is a hitvallást.
