28 éves vagyok. Katolikus családban nőttem fel.
Gyerekkoromban sokat imádkoztam azért, hogy Istennek a "seprűje", "katonája" vagy akármije legyek. Úgy képzeltem, hogy valami hőst fabrikál majd belőlem, aki ide-oda vetődik a világban, sehol sincs otthon, s mindenhol küzd az igazság mellett. Az egyetlen igaz igazság mellett. Hirdeti az igét.
De nekem nem volt már mi ellen lázadnom. Nem lettem művész, aki újraírja kora ízlését, vagy tudós, akit méltatlanul elhallgatnak. És nem lettem szent; koldus, aki lemondva lázad társadalma romlottsága ellen, prédikátor, aki tömegek lelkiismeretét szólítja meg. Még a saját szüleimmel szemben se tudtam lázadni.
Pedig egy kicsit mindegyik lettem. Kicsi művész, kicsi tudós, és egy kicsikét szent is voltam. Mindenből egy kicsi, de egyik sem igazán.
És akkor az Úr meghallgatott engem. 28 éves koromra végre megtudtam, mi az, ami ellen érdemes érzelmeket táplálnom, s megtaláltam azt, ami mellett a végsőkig kiállhatok. A legszétáradóbb örömmel, amit valaha tapasztaltam.
Isten értelmet adott az életemnek. Megtanított arra, mit hogyan szemléljek a világban, kit hogyan tiszteljek és szeressek, és elvezetett arra a felismerésre, hogy ha még ő létezik is, az egyetlen erkölcsileg vállalható hozzáállás az, ha nem hiszek benne.
