Mondom, mi kell egy magyar filmhez.
– Hegedűszó a film végén (vö. Hídember).
– Lassú, kimért kompozíciók.
– Legalább egy amatőrszínész.
– Irracionális szótlanság.
– Pucér test és erőszak (a távoli azért jó pont, örültem volna, ha mondjuk a Fény ösvényeiben meg az összes többi művészfilmben lévő erőszakos jeleneteket is legalább 100 méterről veszik fel.)
– Művészi hajlam.
Az utolsót azért raktam bele, hogy megmutathassam, mennyire értelmetlen Tarr Bélával előhozakodni, mivel éppenséggel említhetnénk Takeshi Kitanót is, aki ugye nem magyar (ilyen tekintetben az). Meg az említett Mispál Attila-filmet. Meg akárkit. Ez kérem nem személyfüggő, ez egy ilyen hajlam. Tehát a magyar filmhez ilyen hajlam kell.
Ezek a filmek diaporámák.
Azért azon elgondolkoztam, hogy mi állhat a 4. pont, a szótlanság mögött. Mintha a megszólalásokat el akarnák rejteni. Ez bizony megkomponált szótlanság, a valósághoz semmi köze; ami onnan is látszik, hogy vannak a filmben normálisan beszélő mellékszereplők is, akikhez képest a főszereplők szótlansága belső, szubjektív nézőpontot teremt. Ugyanakkor mégis, mikor megszólalnak, akkor igyekeznek azt artikulálatlanul és stílustalanul tenni, ez viszont a szubjektív nézőpont ellen hat, eltávolító naturalista fogás.
A Fény ösvényeiben Cseh Annamáriát jól artikulált beszédre készítették fel. Az se működött, és jelentem, ez se működik. Mesterkélt ez is, úgy, ahogy van. Sőt, mesterkélt a közönségfilmek elvileg normális, hétköznapi dialógusainak magyarul megszólalásai is.
Az a helyzet, hogy ha magyar szó hangzik fel egy filmvásznon, az mesterkélt. Azon egyszerű oknál fogva, hogy a filmvásznon általában nem a magyar szó dominál, hanem egy teljesen más kultúra. Olyan ez, mint a lokalizált szoftverek. Sokaknak biztosan jó, de a témában jártas szakembernek, programozóknak idegenül hat, ha egy szoftver magyar nyelvű.
És egy film rendezője szakember. Valószínűleg nagyon is jól tudják a hazai filmkészítők, hogy egy nemzetközi kultúrpiacon a helyi nyelv eleve mesterkéltséggel küzd.
