Vacskamati blog

Az előző posztban említettem, hogy minden írás önreflexió. Elég fontos mondat. És hogy az önreflexió zavarodottsághoz vezet.

Nemcsak József Attilát idézhetnénk, hanem például Babitsot:

„Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.”

Babits verse rávilágít az önreflexió csapdájára is, csak olvassuk tovább a verset:

„S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,
de hogyha van is, Isten tudja hogy' van?
Vak dióként dióban zárva lenni
S törésre várni beh megundorodtam.”

Megjelenik az undor. Megjelenik a reménytelenség:

„Büvös körömből nincsen mód kitörnöm,”

Majd felbukkan a kiút, de kétellyel vegyesen:

„Csak nyílam szökhet rajta át: a vágy -
de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.”

Majd a rezignáció:

„Én maradok: magam számára börtön,
mert én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa.”

Azt hiszem, az önreflexió mint kulcsfogalom nagyon jól működik a magyar (és más) költészet és még sokminden más értelmezésében.

Most megismerkedünk egy új fogalommal, az önreflexióval. Az önreflexió az, amit én most csinálok. És az, amit József Attila csinál ebben a versben:

„Íme, itt a költeményem.
Ez a második sora.
K betükkel szól keményen
címe: "Költőnk és Kora".
Úgy szállong a semmi benne,
mintha valaminek lenne
a pora …”

Tágabb értelemben minden írás önreflexió. Ezt a verset gyakran idézik JA-tól. Emlékszem, az egyetemen a modern magyar irodalom előadás első óráján Szigeti Lajos azt mondta, hogy ezzel a verssel (vagy legalábbis azzal, amit e vers csinál) kezdődött a posztmodern. Úgy tűnik, a költészet, meg a művészet általában halad az egyre erősebb önreflexió felé.

És ezzel együtt halad a zavarodottság felé is. Konzervatív ízlésű polgárok például mindig jobban szeretik a hagyományos, figuratív festészetet, és irtóznak mindattól, ami absztrakt, vagy amire azt mondják, progresszív. Ez az irtózás ráadásul népi sztereotípiává is vált, eszembe jut most hirtelen egy Columbo-epizód, melyben a hadnagy azt hiszi a szellőzőnyílásról egy kiállításon, hogy az is kiállított tárgy.

És valóban, az önreflexió és a zavarodottság összefügg. Van egy másik fogalmunk is, a hiperreflexió. Azt hiszem, Viktor E. Frankl vezette be. Kérdés, hogy az önreflexió honnantól válik hiperreflexióvá? Melyik az az egészséges pont, melytől lefelé állat vagyok, fölfelé pedig cselekvésképtelen, spleenes levegő?

Lehet, hogy ezt ki kell tapasztalni. Hát, ez nagyon nagy igazság. Megérte leírni. Azért azt jó látni, hogy mennyi véglettel találkozik itt is az ember. Félek, én is egy véglet vagyok, de ez most lényegtelen.

Az önreflexió, ami tulajdonképpen az öntudat, olyan fogalom, amivel az emberiség (mármint hogy nem állatiság) mellett lehet érvelni. Az állat nem önreflexív. Igen, az önreflexióval átélhetünk valami nagyon mély emberséget, de valószínűleg tudni kell kilépni. Amit Frankl dereflexiónak hív. Dereflexiónál az ember lemond valami nagyon komoly dologról, metaforikusan meghal. A meghalás metaforáját sok témánál használják, például arra, ha valaki megtér, de erre térjünk vissza később.

Amit még e posztban akarok, az az, hogy visszautaljak a Brokeback Mountain-re. A szerelem a felismeréssel, az önreflexióval indul. Nevezzük már tudatnak, jó? Mi a ráknak idegen szavakkal dobálózni, ezzel nem leszel okosabb! Szóval a tudat. A fájdalmas tudat. A fájdalmas szerelem. Hm. Szerelem és önreflexió. Kéne ezekkel a fogalmakkal kezdeni valamit, így együtt, párban.

A Brokeback Mountain-kritika végén azt írom, hogy a művészet másról sem szól kétezer éve, mint a szerelemről, és a művészet arról tanúskodik, hogy létezik az, amit nem tudunk megmagyarázni.

Na. Fogalmam sincs már, mit akartam erről mondani. Ja igen, hogy a művészet tanúskodik arról, hogy... istenem, miről is... hogy létezik az a nagy, megváltó szerelem. Amiért az ember képes meghalni. Nos, van nekem egy videóm, Barsi Balázs előadásáról az Echo TV Civil Akadémia egyik műsorában. Íme.

Barsi Balázs egy neves ferences prédikátor. Ez lényeges lehet egy későbbi elmélkedés alkalmával, itt most csak megemlítem.

Idézek: „Freud valószínűleg tehetséges a maga szakmájában, mondjuk a pszichoanalízisben. De mint filozófus nagyon nagy károkat okozott. És ennek még nincs vége. Azt mondja, hogy a szerelem, az embernek a szerelme, az nem más, mint két másneműnek a vonzódása, tulajdonképpen egy biológiai esemény. Lesöpri ötezer év szerelmes irodalmát. És nem tud arról, hogy az egyik a másikért képes meghalni.”

Barsi nem teszi hozzá, hogy ötezer év szerelmes irodalma fikció.

Miért lehet érvelni valaminek a létezése mellett azzal, hogy a művészet tanúskodik róla? Mert tény, hogy tanúskodik róla. A szerelmet nem szokás tagadni. De azt a szerelmet, amiért az ember képes meghalni is, azt igen. A szerelemnek van egy sokkal racionálisabb, földhöz ragadtabb felfogása, aminek a megmagyarázhatatlanságát senki nem vitatja, de a mindenek feletti hatalmát igen. Tessék átnézni a szakítósblogra, ott kiderül, milyen a szerelem, és az élet, ott minden posztban lerántódik róla a lepel. „Lépj tovább.” De másképp nem is lehetne, ha nem így lenne, minden poszt egy öngyilkosról szólna.

Lehet azt a blogot szerelemellenes blognak, ideálellenes blognak tekinteni, de valójában az egy jó blog. Terápiás.

Mindegy, a lényeg az, hogy a kérdés még áll, hogy a művészettel mit kezdjünk. Ha a művészet tanú lenne egy bíróságon, valószínűleg hamis tanúnak minősítenék. Csak hát a művészet az van. A művészetet csinálják és fogyasztják. És ötezer éve ugyanúgy.

A világérzékelésünket, úgy tűnik, a művészet adja át. A világérzékelésünk idealista. Hogy ne mondjam, fikcionalista. Ez jó? Ebből ki kell nőni?

Az írás szép folyamat. Megkeresni az embernek a saját hangját, és ha már megvan, lubickolni a fehér képernyőn. Enyém a világ, és ha elhiszem magamban azt a sejtést, hogy ami bennem van, az közlésre érdemes, akkor ránevetek erre a helyzetre, és leközlöm. De elhinni ezt a sejtést egyáltalán nem olyan egyszerű. És nincs bizonyosság.

Következő posztunk az előző végétől fogja folytatni. Az előző poszt egy kritika volt a Brokeback Mountain című filmről, és eme kritika vége elég furára sikeredett.

Ennek a filmnek kivételesen (történetesen) jó a magyar címfordítása.

És kivételesen jók a kritikái a port.hu-n. Semmi ellentmondás, mindhárom írás nagyon jól fogalmaz, s nagyjából ugyanazt mondják.

A jó művekben két dolog igen termékenyen együtt működik (így, külön szóban, de egyben is): a kontextus és a lényeg. Az utóbbi általában a szerelem. A TWÁ által is említett presszió, azaz a szerelem gátja oly sokféle lehet, társadalom, család (legkevésbé hihető, ha már Shakespeare-nél tartunk), korkülönbség (Million Dollar Baby), jeges víz (Titanic) vagy épp a nem.

S mindig jól el lehet rágózni azon, hogy a kontextus és a lényeg közül melyik az alibi.

Így aztán lehet beszélni itt is melegproblémáról, és a téma nagyon is releváns lesz, de lehet beszélni arról is, hogy kétezer éve másról sem szól a művészet, mint a szerelemről. Tulajdonképpen felfogható az egész film egy sima (hetero) love story absztrakt megjelenítéseként is. És az absztrakció, mint tudjuk, nyerő húzás.

Ha már megvan a kontextus, akkor a gépezet működik, a szerelem minden állomása újra eljátszható, és újra átélhető az a furcsa momentum, amit az ember az életben olyan ritkán vagy soha nem él át, de e művek ennek létezéséről tanúskodnak: valami megmagyarázhatatlannak a felismerését.