Vacskamati blog

Daniel Day-Lewis egy korszakos színészzseni.

Aki már látta őt interjúban, az tudja, hogy micsoda elképesztő alázat és alkotómunka rejlik emögött a teljesítmény mögött, és ez másképp nem is működhet. Az átváltozó színészek közé tartozik, ahová a legnagyobbak. Akit nem ismerünk meg a szerepei alapján. És most adtak neki egy filmet, melyben minden köré épül. Hosszú snitteket kap közelikben. Minden apró gesztusa, csináljon akármit, egyre többet árul el a megformált karakterről. Olyannyira egy a filmmel magával, hogy nélküle semmi nem működne benne, mellette pedig mindenki él, mert mindenki eleve csak asszisztál, de mindenkit megmozgat.

Kivéve az egyházi srácot, a legnagyobb mellékszereplőt, az ellenfelet. DDL átható tekintete és lehengerlő jelenléte mellé tettek egy gesztusszegény, mimikátlan, jellegtelen, színtelen-szagtalan, mutáló hangú, ronda álszent figurát, a tökéletes ellentétet, és ettől a filmélmény mondhatni beszorzódik. De ehhez említsük meg Paul Dano nevét is.

A főszereplőt az elején még szeretjük, sőt hősként tekintünk rá, ahogy látjuk elindulni a hosszú úton egy csákánnyal a kezében. Aztán félünk, hogy az üzleti világ nagytőkései közt elbukik, de ez, a tragédia, nem következik be, így az élet folyamatos győzelem, és folyamatos erodálódás. Az emberi problémákban ugyanis egyre komolyabb kompromisszumokba megy bele, és egyre érzéketlenebbé válik. Kicsit el is adja a lelkét, mégsem tud egybeolvadni az üzleti világgal, mindig kívülálló marad; már megépítette a vezetéket, mikor fiával az asztalnál még mindig másodrendű polgár a vendéglőben a nagy tekintélyű üzletemberekkel szemben; de ott is kiharcolja egyenrangúságát: megjegyzést tesz a pincérnek, hogy az ő rendelése előbb volt, majd átmegy balhézni a másik asztalhoz. Egy frusztrált, de nagyon is józan zseni képe rajzolódik ki.

Elvileg a "hős nélküli regény" paradigmájában vagyunk, így az én kis felosztásomban megkapta a művészfilm bélyegét, ám az utolsó jelenet 20 perce mégis abszolút katartikus. Nem a mögöttes mondanivaló, hanem a dramaturgiai és színészi megformáltság miatt. Ahogy Daniel tőrbe csalja csendben áldozatát, majd az megtörik, majd utána ecseteli a győzelmét, majd ahogy megsemmisíti... A jelenet egyszerre fenséges és groteszkül hétköznapi (még bele is lép a vértócsába!).

Vegytiszta teljesítmény.

Hollywood mai marvel-feldolgozásaiban mindig a popkultúra hősértelmezése a legérdekesebb. A hőskultusz explicit kérdésfeltevései még akkor is szellemi élményt tudnak nyújtani, ha egyébként csak apropónak számítanak a látványhoz. Ám feldolgozásról feldolgozásra mégis annak lehetünk tanúi, hogy a hangsúly eltolódik az intellektuális sík irányába, és ez érdekes módon egyszersmind a mesevilág felépítésében is több plasztikusságot, merészséget és szándékoltságot tesz lehetővé. Talán éppen azért, mert emiatt a gyermeteg gesztusokban már nincs szükség több kertelésre. És persze minderre még rásegít a filmtechnika fejlődése, ami nem lényegtelen, hiszen ismerjük a tézist, hogy a film elsősorban látvány.

A kétségkívül sikeres folytatások közé tartozik, és ebben nagy érdeme van Heath Ledgernek. Az első rész Christian Bale kifejezetten inspirált játéka köré épült, aki itt bruce-ostul-batmanestül is voltaképp csak másodhegedűs Ledger Jokere mellett. Ledgert én A hazafiban láttam csak eddig, ami olyan bűnrossz film, hogy ezért ennek a fiúnak a játékát is csak fiatalos ujjgyakorlatnak tekintettem, hogy ne kelljen dicsérnem, de végülis el kell ismernem, hogy élete utolsó szerepében igencsak emlékezeteset alkotott.

Bale-től és karakterétől többet nem nagyon lehetett elvárni ezen a téren, az első rész alapozása itt kamatozik. Azonban ha nem fejlődik tovább a hős jelleme, ebből is lejtmenet lesz. Valami fejlődés azért van, megjelenik a kétely, és azért ezen sokáig lehet rugózni. A receptet már a Pókember is felmondta. (De bénák ezek a nevek:)) És a harmadik részre – ahová Ledger tragikus halála miatt kreálni kell egy új Jokert – új szerepet is kapott a hős, az üldözöttét, akinek bujkálnia kell. Ezzel hozzátesznek egy kis mozaikot az archetípushoz, bár itt elég logikászkodva született meg ez a momentum.

A lányról csak annyit, hogy Katie Holmes lecserélődését egyértelműen megsínyli a franchise.

Gotham város megjelenítésére nem jutott annyi energia, mint az első részben. Talán több a nappali jelenet is, nem tudom, de itt mintha egy átlagos amerikai városban játszódna minden. Az akciójelenetektől már többet várnék, túl hagyományosak, túl sokat rejtenek el a vágások, középszerűek.

A lelkünk valahogy úgy nézhet ki, mint ezek a robotok.

Van, aki szerint az emberek belerondítanak a képbe. Annyiban igazat adok neki, hogy az ember először tényleg idegen a mesevilágtól, csak hát ez olyan mély koncepcionális kérdés, hogy ebbe nem lehet belekötni. Ha kivesszük az embert, megszűnik a történet. Talán ilyenkor jogos valamelyest azt mondani, hogy akkor írjál helyette mást. Van egy pont, mikor a kritika túl mélyet akar szakítani a műből, és esetleg nem veszi észre, hogy megkérdőjelezte a lényeget, az meg tiltott művelet (igen, a lényeg a szerelem, és a háttérsztori).

Az meg, hogy a film leülne? Ugyan hol? Végkövetkeztetése téves: ez igenis különleges film.

Szükség van az emberekre, mégiscsak termékeny ellenpontozást nyújtanak a robotok mellé. Ám úgy, hogy nem borítják fel az egyensúlyt: el vannak távolítva tőlünk, evolúciósan máshol tartanak, pacák, képességeiket illetően majdhogynem a robotok szintjére vannak süllyesztve. Nem egyszer látunk utalást arra, hogy próbálgatják az evolucionálisan oly ikonikus, és oly elhízott kéz- és lábfejüket, akárcsak a robotok a kétujjas tenyerüket. Tulajdonképpen asszisztálnak a két főhősnek és a robotvilágnak, hozzák a narratívát. De úgy, hogy nem képeznek ellenséget. Talán épp emiatt a hangsúlytalanságuk miatt hárul el a fejük felől a giccsveszély felhője, ami fennállhatna például a kapitánynak a kormánykerékkel vívott öntudatos vitájában.

És akkor még nem is beszéltünk arról a parodikus és zseniálisan találó utalásról a Titanic süllyedős jelenetére. Zseniális hasonlat, hiszen a Titanic-beli opportunizmus-kritika pontosan ideillik. Ám míg ott mindez felkavar, itt csak mosolygunk a kedves emberpacákon. Az emberkén, aki gyermekien rácsodálkozik egy bakancsba plántált virághajtásra, és újrakezdi az evolúciót azzal, hogy felkel a székéből, s járni tanul, mint a kisgyermek. Gyönyörű momentumok.

Egy-egy pillanatra még saját magunkat is meglátjuk a mozi kényelmes foteljában, ahogy nézünk a vászonra, ahogy ők ott a képernyőjükre.

Papp Sándor Zsigmond (Népszabadság) kritikájával maradéktalanul egyetértek, írásában előbukkan a ritka momentum, mikor a kritikus feladja a kritikai attitűdöt, s kifejezi, hogy nem tud mást tenni, mint a maga módján hangot adni a rajongásának. Kevés film képes ilyenre, és most is azt kell mondanom, hogy „off the charts”.

Angelday Józsi és közönsége mérsékelten lelkes, nekik sem tetszettek az emberek. Szerintem ők pixarilag túl műveltek.

Lányi D. (PORT.hu) (és a többiek is) elámul azon, hogyan lehetséges ennyire érdekes 30 percet varázsolni egy szemétgyűjtő robot mindennapjáról, paradoxonnak nevezve ezt. Pedig nagyon egyszerű, minden mesének elsődleges törekvése az absztrakció, hogy eltávolítson, ugyanakkor megtartva egy minimális antropomorf tipológiát. Ezzel nem mást, mint a lényeget emelik ki. Olyan, mint a fényképészetben a mélységélesség. Ráadásul a robotallegóriákkal mindig együttjár valamiféle bájos algoritmizálása az emberi természet egy-egy momentumának (l. a napelemeket, vagy a lánckerék-papucsos részt).

Nos, az absztrakcióval persze nyilván túl messzire is lehet menni, ám itt ez a játék minden képzeletet felülmúlóan működik, sőt virágzik. És látszik is, hogy nagyon kidolgozott, kifinomult koncepció eredménye. A robot kicsi, kocka, gurul. Ugyanakkor tud remegni, elbújni, fejet behúzni, mint egy sün, van két ujja a kezén, így össze tudja kulcsolni őket, valamint a szemkialakítás is olyan, hogy a szemöldök ábrázolódik. Ugyanez vonatkozik EVA-ra is, ő egy szintén minimalista, gömbölyded robot, viszont modern, így a korlátokat eleve magyarázat nélkül lehet átlépni: ha kézre van szüksége, kiválik az oldalából. A két robot csak egy-egy szót tud kimondani, dialógusuk jószerivel egymás nevén szólítgatása. Hogy visszautaljak a kezdő mondatomra: ennél többet, azt hiszem, a lelkünk sem tesz. (De van egy tippem, hogy az alkotók eltöprengtek rajta, nem túl sok-e már ez is. Mindenesetre a magyar szinkronból legalábbis kihallatszik az emberi felhang, de az összképen ez sem ront.)

A Robots kezes-lábas, beszélős robotjai ehhez képest kezdetleges, bátortalan lépés, pedig már az is az absztrakciós elmélet fogaskerekeit kezdte el kattogtatni bennem.

Csodálatos és emlékezetes alkotás, felemelő love story, zéró giccsfaktorral. Régen nem volt ilyen élményben részem. Irigylem a készítőket.
 

Szokásomhoz híven előbb recenzív hajlamaimnak engedve szétnéztem a hazai kritikai palettán, hogyan is értelmezik a többiek ezt a filmet, nehogy valamit nagyon félreértsek. Aztán a begyűjtött információk alapján kialakult az ítélet: ez egy jó film.

Kezdjük azzal, hogy ez a film kínai. Kínaiul beszélnek benne kínai emberek valamilyen 20. századi történelmi helyzetben, amit én nem nagyon tudok beazonosítani. Felvetődik tehát a kérdés, hogy szükség van-e erre az enciklopédikus tudásra, és én az egyik kritikussal (index.hu) szemben a másikkal (Filmtekercs) értek egyet, miszerint nincs. Olyan erős a már-már művészfilmes légkört képező színészi játék, a képek és a rendezés megformáltsága, hogy a történelmi háttér csak sémáiban jelentős: zavaros háborús helyzet, szegénység, elnyomás, kiskirály, kémek.

Nem egyszerű a filmet egészben értelmezni. Ezért félresiklottnak vélem az olyan megfogalmazásokat, mint hogy „Ez egy fiatal és naív kínai lány nővé válásának története.” (index.hu). Csábító a sematikus értelmezés, de ha jobban megnézzük, ez a lány nem is változik.

Jobb megközelítést látok szintén a Filmtekercs fogalmazásában: „ez a film nem a történetéről szól”, azaz a szétnyújtott narratíva mellett sok hangsúlyt kap a játék, az arcrezdülés. Ezt támasztják alá a viszonylag szűkszavú dialógusok is, amik számunkra, mangaszeműek számára ráadásul egyébként is hozzák a jellegzetes távol-keleti, meseszerű egyszerűséget (ami meg részben a nyelvből fakad). Ez a már-már színpadi egyszerűség itt-ott gyenge ponttá is válik, például amikor a tengerparton céllövést gyakorolnak, és előadnak egy kötelező vitát arról, hogy így nem fogják legyőzni a gonoszt. Mindezek mellett a narratíva még mindig erős marad, szilárdan visszatartja a filmet az általam nem mindig feltétlenül megbecsült, és sok érthetetlen véleménnyel szemben nyilvánvalóan létező művészfilmes kategóriától.

Apropó, nyelv és kultúra, meg kell említenünk az egzotikus világ gyönyörű ábrázolását, ami nagyon komoly és kellemes élményt nyújt. A szép bőrű, kecses kínai nőket, a szép beszédet. És végre hallottam kínai népéneket gyönyörűen hangozni. Mindezt nagyon kifinomult, szinte nyugatias játékkal, ami viszont igen közel hozza ezeket az embereket hozzánk, s ebben nyilván nagy érdemei vannak a hollywoodi tapasztalatokkal bíró rendezőnek is.

Visszatérve a lányra, nem egyértelmű, érzelmileg milyen szerepet játszik. Úgy tűnik, nem inog meg, nem szeret bele az ellenségbe, bár a végén kimenti őt az összeesküvésből, leleplezve magát és társait. De, mint mondtam, nem látok benne fejlődést, sem heroizmust. Leginkább lelki passzivitást látok, de ez nem túl látványos. Küldetését ugyanis aktívan teljesíti, megingás nélkül azonban ez voltaképp a kiválasztottság kötelességszerű, szinte közönyös elviselése. Itt kulcsjelenet, ahogyan reagál arra, mikor közlik vele, hogy a hiteles kémkedéshez közösülnie kell az egyik társával, gyakorlás gyanánt. Mindez a visszafogott passzivitás nekem Kosztolányi Édes Annáját juttatja eszembe, főleg az asztalnál ülő madamok társaságának képével – bármily furcsa, de játékilag a film legerősebb részei ezek az asztali társalgások –, de e párhuzamból gyorsan kiemeli az aktív szerep (kém) mellett az, hogy a kínai lányban kétségkívül megbújnak azok a mély érzelmek, amiktől megfosztottnak, sajnálhatónak és egyáltalán szerethető embernek lehet tekinteni, és amiknek (ellentétben Kosztolányival, aki az Édes Anna védjegyeként ezeket oly mélyen és látványosan elhallgatja) a kellő pillanatokban jelét is adja a film: mikor a fiú megcsókolja egy küldetés előtt, majd a lány eltolja magától a fiút, s lehajtott fejjel mondja: „Megtehetted volna ezt három évvel ezelőtt. Miért nem tetted?”

Elsőrangú film emlékezetes, elsőre is kellemes fogyasztói élménnyel, inspirált alakításokkal, elnyújtott történettel, de jól átélhető realizmussal (gondoljunk a brilliáns gyilkolás-jelenetre), a megfelelő helyen mindig jókor megjelenő dramaturgiai adalékokkal, kellő mértékű közléssel, de kellő nyitottsággal is az értelmezéséhez.