Vacskamati blog

Ma mindent kiírok magamból.

Először is láttam egy fiatal anyukát. Egy ház előtt hosszú kerítés, a kapuban az anyuka. A kapuban egy gyermekkel guggol, akin hátizsák van. Puszit ad neki, és szótlanul útjára engedi. És jön mögüle a következő kisgyerek, megsimogatja a fejét, ő is elmegy. És jön a következő, és jönnek sorban. A gyerekek se szólnak semmit, a gesztus elég. Mindent tudnak, fel vannak készülve. Ők is és az anyuka is értik a helyzetet.

A helyzetet, hogy most jönnek ki először a házból, és nem is fognak visszatérni oda.

Eddig a történet.

-

Van egy másik történetem is.

Egy férfi odaszólt egy nőnek: „Neked majd akarok mondani valamit.” És továbbment. Ennyi. Ismerik egymást, nem vadidegenek, és rendszeresen találkoznak is, mivel egy társaságban mozognak. Annyi előzmény volt, hogy egyszer beszélgettek. A nő meg persze kíváncsi, mit akarhat neki mondani a férfi.

Ennyi, kész. Ez a két történet van, mind a kettő élő, valós történet.

És most beszéljünk arról, hogy van nekem egy listám. Azt mondja, hogy... felírtam rá egyszer azt, hogy „igaz = absztrakt szép”. Felírtam, hogy „vannak építők, és vannak lebontók”, továbbá felírtam, hogy „nincs olyan, hogy több, csak olyan van, hogy más”.

És még egy: Nem tudom, hogy a konfliktusok feloldódnak-e a megértésben. Azt hiszem, megértés csak fájdalomcsillapít. De kérdés, mi a látszat: a fájdalom, vagy annak csillapítása? Félek, hogy ez egy megválaszolhatatlan kérdés. De ne szaladjunk előre...

Amikor megégeted magad, először nem érzed a bajt. Minden égetés egy csábulattal indul, ahogy a bogár megy a fény felé. És odanyúlsz, és megtörténik. És az első pillanatokban nem érzed a bajt.

Aztán valamit felfogsz, még nem fogalmaztad meg, de cselekszel, és kimész a helységből. Ez már egy irracionális dolog, mások furcsa pillantását tudod magad mögött, ha van egyáltalán, aki tud rólad. Nem biztos az sem.

Aztán eljut a tudatodig, hogy az elkövetkező időket meghatározza ez az égetés. A hétköznapi teendők közben erre fogsz gondolni, ez fogja lekötni az energiáidat. Egy titkot kezdesz el hordozni. Az egész állapotodra mementóként tekintesz, hogy nem jó úton jársz.

És tele vagy motivációval. Élni szeretnél, ahogy tudtál volna, de nem lehet, mert sérült vagy. Gondolkozol, hogy mit kellett volna másképp tenni, és ezer verzió felötlik, de belátod, hogy nem volt választás. Nem lehetett, a kő rád gördült.

A legérdekesebb momentum az, amikor ráébredsz, hogy baj van. Amikor valami ténnyé válik. Amikor Csernobilról meg ehhez hasonló katasztrófákról olvas az ember, a legizgalmasabb pont, amikor deklarálódik a baj. És hogy ez a deklaráció az emberi pszichében hogy történik meg, hogyan zajlik, mit csinál ilyenkor az ember. Ez hallatlanul érdekes.

Amikor kiírod magad a játékosok közül. Amikor lemondasz, amikor jelzel a bírónak, hogy nem folytatod. Akkor születnek az olyan sorok, mint hogy szétnéz merengve és okos fejével biccent, nem remél.

Akkor kellene valamit kitörölni a fejedből. Megint ez a kézlevágás jut eszembe...

A határokig toljuk magunkat a vágyainkkal, és a megvalósulatlanságból fakadó frusztráció elviselésével is. És utána az őrült dolgokkal, amik kihúznak ebből a frusztrációból. A határokig megyünk.

Vannak köztünk ilyen határokig menő emberek. Én szeretem őket. És azt hiszem, van egy olyan érzésem, hogy a határokig menő emberek jól illenek az ellentétjükhöz, a stabilokhoz, ők az állócsillagok, aki fénylenek számunkra. Lehet, hogy az állócsillagok meg pont ilyen határokig menőkre vágynak, bár nem tudom. Bolygókra, akik körbe-körbe bolyognak körülöttük.

Egy csillag nélküli bolygó a legfurcsább dolgokra képes. A felrobbanástól kezdve a hajtűkanyarig. Ez a képesség, ez a titokzatos erő az egyetlen vigasz számára. És azzal bukik el, ha nem csinál valami bűvészmutatványt, amitől rásütik, hogy crazy.

2011. május 18-a, dél van. A hátam mögül beszűrődik egy kis fény a szobába. Nincs elhúzva teljesen a függöny.

Egy órám van, hogy most írjak ide valamit.

Azt akarom mondani, hogy jó írni. Írni.

Még 50 perc.

A Lady Gaga szám alá a Nagyon fáj című vers valahogy jött. Nem egyeznek teljesen a szótagszámok, de majdnem, és a ritmusa nagyon. Az is egyezés, hogy keretes mindkét mű. Persze minden keretes. Az én életem is keretes. Meg a mindennapjaim. Azok is keretesek.

Abban a versben egyébként van egy érdekesség, a "nagyon fáj" frázisok kijelentések, nem felkiáltások. Mármint pont van a végén. Ez hallatszik is Latinovits szavalásán. Felkiáltójellel persze nem is lehetne előadni. Arra gondoltam, hogy ennél expresszívebb vers, gondolhatnánk, már nem is létezhet, és akkor ott vannak azok a pontok, amik visszafogják az expresszivitást. Ezt jegyezzétek meg: vissza.

Volt még egy egészen különös egyezés a szám és a vers közt, azt ki is emeltem a feliratban. Amikor a vers azt mondja: "de énnekem pénzt hoz fájdalmas énekem", a szám ezt: "I love this record and...".

Térjünk vissza a pontokra. Mik azok a pontok? Mit csinálnak. Lefékezik az expresszivitást. Lefékezik a verset. Beburkolják a mondandót. Elrejtik. Lehűtik, megkövesítik. A fájdalom közléssé válik. Szalonképes közléssé.

Olyan ez, mint amikor felöltözteted a kislányod az első iskolai ünnepségre.

Namost. B. azt mondta nekem, B., azt mondtad, ha felhívhatlak egy pillanatra ide, hogy tetszik ahogy ezek az írások itt lavíroznak a sérthető intimitás és a szalonképes közlés közt. Hát igen. Jó észrevétel. Tulajdonképpen ugyanazt csinálom, mint a pontok a "nagyon fáj" végén. A Lady Gaga szám is ugyanezt teszi. Minden ugyanaz.

Egyébként ez a művészet, ezt annyian elmondták már. Malarmé, nem csekkolom, hogy kell írni a nevét, de egy gondolata megmaradt bennem még a szigorlati készülődésből (Szimbolizmus kötet, még az elején van, egyébként nem vagyok bölcsész pályán, kedves ak(l)árky, versenyszférában vagyok, és nálad messze többre vittem, mit szólsz? Geek vagyok, hallod? Geek. Az ország legtutibb cégénél. Mit szólsz?), hogy kimondani egy tárgynak a nevét egyenlő annak a megsemmisítésével.

Kosztolányi szerint a le nem írt vers a legszebb vers. Ady szintén kijelentésekbe és szimbolikus mesékbe meg önmaga kivetítésébe rejtette a fájdalmát. És hát ott van e blog mottója, a második "összeolvasás", úgymond.

30 perc.

Shontelle: Impossible, Karinthy: Előszó.

Ebben a párosításban még inkább nem jönnek ki a szótagszámok, van, ahol egy számbeli szótagra jut egy egész verssor. És nincs olyan ellentét sem a szám és a vers közt, mint a Born this way - Nagyon fáj párban. Mindkettő szomorú. A szám egy szakítás feldolgozásáról szól, a vers pedig - nos, tudjuk, miről. Ez a vers mindenkinek a kedvence.

Az egész gondolati ritmus viszont teljesen jól illeszkedik a számra. Egy Facebook-megosztás révén ismertem meg a számot. Soha nem hallottam ezelőtt ezt a nevet: Shontelle. Nagyon szép szám amúgy. És furcsa módon, jött az asszociáció az Előszóval. Pedig a Nagyon fájnál nem gondoltam volna, hogy még egyszer egy ahhoz hasonló illeszkedésbe botlom.

Kísérteties egyezés itt is van. A versbeli "add tovább" a számbeli "tell them"-re jut. "Shout it from the rooftop" - "Elmondom hát mindenkinek". A panaszkodás, a mesélés, az egész illeszkedik.

Ugye mondtam most is valamit? Valami tényt. És ugye mostmár nem okoz olyan nagy meglepetést, ha azt mondom: minden egyes posztom ezen a blogon: a kudarc ünnepe. Kikaparni a gesztenyét egy személyes nyomorúságból. Ez önfeláldozás.

"Nem mondhatom el senkinek,
Elmondom hát mindenkink"

Ugyanerről szól ez is. Az Előszó is a kudarc ünnepe. Meg a Nagyon fáj is. Meg a Forrest Gump is.

Még egy kérdés ebben a hangzavarban. Miért állítunk emléket a szenvedéseinknek?

5 perc.

Holnap már nem szenvedünk. Akkor miért állítunk emléket neki? Ezzel be is betonozzuk magunkba a szenvedést. Talán elismerjük vele. Talán ez egy alázatos gesztus. Igen, ilyenkor a művészet alázatos, azt hiszem. Felülemelkedés, beismerés. Eszembe jut ez a sziklás film, mi is a címe...

4 perc.

Ez a percszámolgatás nem valami poénkodás, még sokszor el fogom sütni. Határt szab. Keretet ad nekem.

3 perc.

Véget vet a szenvelgésnek. Az "Előszó" a világ legszebb szenvelgése.

Kihúz.

2.

Szerepbe hoz.

1.

Megöl.

Ezúttal egy másik sláger kapott verses feliratot. Kommentár erről és az előzőről később. Íme:

Kíváncsi voltam, milyen az, ha összeillesztjük a világ egyik legdepresszívebb szövegét a világ jelenleg egyik legmotiválóbb zenéjével. Ilyen.