Mostani posztom egy rendhagyó poszt lesz. Semmi érdekeset nem közlök, csak írok. Ilyen egyszer használatos, eldobható típusú poszt. Írok, mert írni akarok.
Ezt a szép nagy fehér területet betöltöm szöveggel. Hatalmam van betölteni. Az én fehér területem, az én betűim kerülnek ide. Nem érdekel, ki olvassa, az se bánt, ha senki. Én én vagyok, ez pedig az én blogom. Behúnyom a szemem, és elterülök az írás gesztusának lágy ölében, nincs javítás, nincs szerkesztés, csak közvetlen továbbadás. Ahogy jönnek a foszlányok, úgy mennek ki sebesen, megtisztítva a beleimet. Az én drága beleimet. Tárgy nélkül rebben a szó az idő alagútjában. Istenem, végre valaminek a része vagyok, nem az alkotója.
A harmadik bekezdéshez érkeztünk. Meleg van itt benn, kint meg hideg. Következő posztjaimban lesz szó egy zeneműről, kereszténységről, ateizmusról, rólunk, emberekről, hogy hogyan éljük meg a világot. Lesz szó egy teológusról is, meg még ki tudja miről.
Leértem a csúszdán. Sok a gondolat állandóan a tevékenység fölött, mire kiírnám őket, már újabbak tornyosulnak fölé, ebből pedig egy zavart kóválygás tud kerekedni. Fel kéne tápászkodni. Ez a zavart kóválygás ez a blog. És ez a poszt koccintás erre az improvizatívan zavart kóválygásra.
A jó írás olyan tevékenység, mint kikaparni a gesztenyét a föld alól. Gesztenye, föld alól.
