Amatőr gondolatok, kritikákkal vegyítve, az önreflexió jegyében.

Vacskamati blog

Amatőr gondolatok kritikákkal vegyítve, az önreflexió jegyében.

A Separation (Jodaeiye Nader az Simin) (2011)

2012.01.30. 02:45 S. M.

Vasárnap este szerettem volna egy jó kis popcorn krimit letölteni. De nincs watchlistem, és nem találtam olyan filmet, amire emékeztem volna, hogy meg akarom nézni. Ilyenkor magas pontszámú IMDb filmekre keresek.

Így találtam rá egy új üdvöskére, amit minden review az egekig hozsannáz. És mivel több hitelt adtam a nyitottságomnak, mint a krimivágynak, letöltöttem, és elkezdtem nézni. A hangulatbeli átállás viszont nem könnyű, amúgy is művészfilmellenes vagyok.

Ennek megfelelően az első 20-30 perc után azt mondtam magamban, hogy "és mi ebben a nagy szám?". (Annak ellenére, hogy a színészek az első pillanattól fogva meggyőzőek.) Azután viszont már figyelmesen követtem a filmet, míg az utolsó perceken belemeredtem a képernyőbe.

Már a kezdés is hírt ad róla, hogy a rendező egy mester, a stáblistás zárás pedig mintegy kétséget kizáróan elülteti bennünk, hogy zseniális munkát láttunk.

Engem az operatőri munka – az enyhe kézikamera, a kicsi mélységélesség, a kidolgozott színek – Török Ferenc 2001-es Moszka térjére emlékeztetett. Hasonlóan pontoznám is a két filmet.

A szkript egy mindennapi szituációból kreál ügyet, és itt-ott mondvacsináltan tovagyűrűztetett konfliktusokat, ami meg az amerikai drámára emlékeztet, de ezt betudom szakmai ártalomnak. Mindenesetre tény, és ezt már Tarantino is bebizonyította, hogy a sok beszéd jó jel tud lenni egy moziban. A történet összeáll.

Megvan az a varázs, hogy jellegtelen, pár perces mellékszereplőknek hitt arcok főszereplőkké válnak, apró dolgok sztorivá kezdenek alakulni. Egy nem túl dekoratív kamaszkislányra a végén szinte rajongással bámulsz. Gesztusai alig vannak, egyszer sír, egyszer egy bíró kérdéseire válaszolgat, az idő többi részében kérdezget, és mégis azt mondod: honnan nőnek ki a földből ilyen zseniális színészpalánták? Ugyanez elmondható a kisebbik kislányról is, és a felnőtt színészek is a legmagasabb szinten vannak.

Ennyi.


szólj hozzá

Címkék: filmkritika

Magyar Vándor (2004)

2011.12.05. 02:59 S. M.

Indexen kirakták néhány napja címoldalra, hát megnéztem.

Szar.

Őszintén szólva nem tudom eldönteni, mitől szar ez a film pontosan, de szar.

Miért nem működik az a fergeteges ötlet például, hogy az egyik vezér irodalmi idézeteket kezd el, a másik meg véletlenül befejezi? Talán mert unalmas. Ahogy unalmas az a rengeteg minta, ami annyiszor ismétlődik vizet lötykölő kocsmárosnétől összedőlő fogadóig.

Mitől nem működnek a színészek? Úgy érzem, meg lehetne szeretni ezeket a karaktereket, ha sokat nézzük, de ahhoz sokat kéne nézni. Ez azért nem egy Monty Python gárda. Nem elég a karakterjegyek agresszív erőltetése (10 mp-enként "aranyapám", "kérem alássan" és társai – ez egyébként vicces?), sőt promóciója – a hivatalos webszájton kis leírásokat kapunk a kedvenc ételeikről is; ez a fajta franchise eleve nem is tudna felépülni egy ilyen kis piacon. Csak a szegénység és az izzadság érződik. A film tele termékelhelyezéssel, a webszájton törött linkek (például maga a fejléc).

Mindenhol csak eredetietlenség. Ez a film nem nagyon tudja eldönteni, hogy mi akar lenni. A Gyalog Galopp tisztán abszurd humor, itt az irónia azért nyakon van öntve valami hazafias hivatkozásgyűjteménnyel költészettől innovációig, mintha mindenkinek, nemzetire érzékenynek és nemzetire nem érzékenynek is meg akarna felelni.

A zene a szokásos nyálrock. Fúj.

Herendi nem művész, hanem üzletember. Pont mint Gát György. Na jó, az azért nem. De legalább egy Geszti.

Regisztrált lopások:

– 80%-ban Gyalog Galopp.
– A monoklis csávó a Csengetett, Mylordból jött.
– Zenés betétek: Csinibaba és Shrek, csak itt szar a zene.
– Korda jelenetének eredetije részben Shrek (középkori figurák metálra csápolnak), részben Dolák-Saly Lila Liba című produkciója.
– A férfira éhes három nő az út szélén annyira szánalmas Gyalog Galopp kopi-pészt, hogy ott már eldobtam az agyam.
– Focis jelenet is tiszta Monty Python (philosophers football, Brian élete gladiátorviadal, Upper-Class Twit of the Year stb.)

Aztán ott vannak az ordasan szar faviccek ("kutya se jár erre" – és egy kutya átfut a színen). Hova kell ezt tenni?

Ami működik a filmben, az talán az első néhány perc, amikor a Honfoglalást figurázza ki, na, az hiánypótló.


szólj hozzá

Hitel és vallás

2011.12.02. 02:16 S. M.

Hitelt leggyakrabban bankok nyújtanak. A banki hitel jellegzetessége, hogy megszületésekor új pénz jön létre. Minden bank a hitelnyújtás során új pénzt hoz létre adósság formájában, a résztartalékos szabályozás (a jegybank hatásköre) alapján. Ez a pénz nem a banké, viszont a bank számára kamatot kell fizetni érte. A hitel visszafizetésekor a pénz megszűnik. Ezért a jelenlegi monetáris rendszer sajátossága, hogy működésének alapfeltétele, a folytonos gazdasági növekedés mellett (ami a kamat fedezetéhez szükséges), hogy a gazdasági szereplők jelentős hányada folyamatosan el legyen adósodva. – Wikipédia, Hitel

Azt hiszem, van ennek egy filozófiai oka, hogy miért alakult ez így ki. A világ ugyanis már jó ideje így működik.

A hitel ígéret arra, hogy tovább állom az evolúciós versenyt, tovább növekszem, fejlődök. Tágabb értelemben: élek. Ha nincs növekedés, az olyan, mint a vegetáció, a vegetáció pedig gyakorlatilag halál. Nincs íve, ciklusa.

Ezért félnek az országok a recessziótól annyira. Én ezt régen soha nem értettem, hogy miért érdekes annyira az a néhány százalék, amit évente gazdasági növekedésként fel kell mutatni... Mert el vagyunk adósodva, keresztbe-kasul. És az adósság az élet motorja.

Abból élünk, az hajt, motivál minket, hogy teleígérjük a világot a fejlődésünkkel. Ígéretek eladásából élünk.

A vallások ilyen szempontból érdekes szereplők. A vallásos hit is ígéretből él. Egyrészt én ígérek a vallásnak: jó leszek, bűnöket elkerülöm, másrészt a vallás is ígér nekem: mennyországot. A hitelezés tehát kétirányú. Amikor én hitelezek a vallásnak, akkor az olyan, mintha államkötvényt vennék. Befektetek, hogy majd hosszú távon jutalmam legyen belőle. És ahogy az amerikai adósság az egekben van, úgy a vallás adóssága is olyan, aminek a visszafizetése beláthatatlan, sőt, itt a nagy trükk, életünkben vissza se kapjuk.

Másrészt amikor a vallás hitelez nekem, az olyan, mint amikor jön az IMF. Megsegít, lelki nyugalmat ad, válaszokat, magyarázatokat, megértést, szerepet, célt, életvezetést, sokmindent, ellenben fel kell adnom hozzá szuverenitásom egy részét. Nemcsak kulturálisan kell meghajolnom, hanem értelmileg is. Bizonyos kérdéseket nem feszegetek, és alapvetően magas fokú ignoranciát kell mutatnom sok kérdésben.

Azt szokták mondani, hogy hit nélkül nincs élet. Ez nagyon is egybecseng a fent idézett közgazdasági tétellel, miszerint az eladósodottság egy gazdaság működési alapfeltétele. Az adósság éltet. Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy a vallásos hit ígérete valódi hajtóereje a vallásos embernek az életre. Mintha lenne az anyagban, a DNS-ben egy olyan kód, ami az ígéretből életerőt teremt. Gyakorlatilag a semmiből. Úgy a semmiből, ahogy a semmiből lesz pénz egy új hitel kihelyezésekor.

Vessük ezt össze azzal az aktuálpolitikai mondással a miniszterelnök és gazdasági strómanja szájából, miszerint az adósság a főellenség, az minden rossz gyökere. Helyettesítsük be az adósságot hittel. És vessük mindezt össze egy tudós véleményével: nem az államadósság a legfőbb ellenség.

Az adósság közgazdasági megítélése egy nagyon hasonló dilemma a hit mentálhigiénés megítélésével.

És akkor ott van a hitelválság, ami néha felüti a fejét.

El lehet játszani az analógiával.


9 hozzászólás

Címkék: vallás hitel filozófia analógia keresztény materializmus összeolvasás

Öngyilkosság

2011.11.24. 01:20 S. M.

Az öngyilkosság egy nagyon emberi dolog.

Történetben éljük meg az életünket. Ha öregségben halsz meg, lassú halállal, életed során lemondasz arról, hogy életed egy történetet alkothasson.

Vitathatóan fogalmazok, de a különbséget megragadtam. Az ember történetet ír, jellemzően karriert, személyes életben társat talál, de talán a karrier a legtörténetszerűbb ív. Letesz valamit az asztalra. Ez a történet valamikor eljut egy csúcspontra, és utána kiereszt. Személyes életben társkeresés dettó. Megöregszünk.

És öregedés közben életünk sokat veszt történetszerűségéből. Folyammá válik, ami egyszer majd megszakad, de abban már nincs szándék, ok nélkül megszakad.

Az öngyilkosság rendelkezés arról, hogy életem íve ív maradjon, ne rétestészta. Hogy a történet lezárása is a kezemben legyen. Hogy a távozás méltóságteljes legyen, és hangsúlyos, ahogy egy szép történethez illik. Az öngyilkosság művészi gesztus.

Petőfi is öngyilkos volt, nemcsak József Attila. Az „Ott essem el én” ugyanerről szól, amiről most firkálok. Soha semmit nem az ujjamból szopok, aki vitatkozni akar velem, vitatkozzon Petőfivel. Petőfi korai halála nagyban hozzájárult ahhoz, hogy életének néhány éves karrierjére megfelelő fókusz kerüljön. És mivel Petőfi művész volt, tudta ezt. Az „Ott essem el én” a fókuszért kiáltó életműformálás gyönyörű példája. A saját életmű tisztelete.

Steve Jobs is öngyilkos volt azzal, hogy rákjának korai szakaszában nem kezeltette magát. „Közvetlenül” nem volt öngyilkos, Petőfi sem, és ki tudja, talán József Attila sem. És Michael Jackson sem. De elébe mentek a halálnak, jó megérzéssel.

Az ögyilkosság szerkesztői aktus.

Még egy. A genetikai dolgok - utódnevelés elsősorban - célt tudnak adni az embernek. De én azt hiszem, vannak "ág" típusú életek. Azért mondom, hogy ág, mert genetikailag nem akarnak már szaporodni, vagy ha igen, nehezen megy nekik, és nem nevelik utódjukat; ehelyett az energiájukat a memetikai továbböröklődésre fordítják.


5 hozzászólás

Címkék: genetika öngyilkosság filozófia művészek memetika

A Passió (The Passion of the Christ), 2004

2011.11.14. 13:10 S. M.

Annak idején ez a film nagy port vert fel, és én nem írtam róla, pedig akartam. Most pótlom.

Amikor ezt a filmet láttam, keresztény voltam. A szegedi belvárosi moziban néztem, azt hiszem, a kis teremben játszották. Hátul ültem. Oldalt fény szűrődött be a terembe, ez eleinte zavart.

Vártam ezt a filmet. Zseniális volt, maga a gondolat, hogy az utolsó 12 óra. A „legnagyobb akciófilm”, ahogy Gibson mondta. És gyönyörű volt, gyönyörű alkotás. A lassítások, az eredeti nyelv, a képek... És persze megrezzentem az ostorcsapásoknál. Emlékszem, úgy fogalmaztam utána, hogy „a filmek filmje”. Úgy gondoltam, hogy ez máshogy nem is történhetett meg, és hogy Jim Caviezel maga a Krisztus.

Nem értettem a negatív kritikákat. Hogy antiszemita, és hogy túl véres. Az antiszemitizmus-vádat könnyen el lehetett intézni, mivel a film csak a Bibliát követi. (Meg hát alapvetően nagyon jól fogalmaz Szily: „A film annyira sematikus és leegyszerűsítő, hogy ebben a kontextusban az sem számít sokat, hogy a zsidó nép en bloc vérszomjas”.)

Hanem a véresség... Azt gondoltam, hogy ez a film nem működhet fogyasztói termékként. Ezzel egybecsengett, hogy a DVD-kiadás puritán, nincsenek extrák, és a filmet nem jelölték díjakra. Ez a film csak akkor működik, ha szenvedni ülünk be rá, ha mi vagyunk az egyszeri Mária, aki ott kíséri őt stációról stációra. Ha elfogadjuk, hogy állásfoglalásra kényszerít.

De ez sajnos nem ilyen egyszerű. Ha másodszor, harmadszor, negyedszer nézed, nem fogsz már megrezzenni. Az ismétlés kiüresít. A film elkerülhetetlenül fogyasztói termék lesz. Mária is csak egyszer nézte végig. Mert csak egyszer történt meg.

Imádkozni még lehet üresen, rutinból, de ezt a filmet nem úgy átélve, ahogy először nézted, zavarba ejtő... hirtelen megelevenednek a támadó kritikák.

Ráébredsz, hogy Caviezel nem Krisztus, hogy az egész így nem történhetett meg, hogy miután félholtra verték, nem lehetett képes megemelni a keresztet, hogy egy fájdalomtól legyengült ember nem úgy vonaglik, ahogy ott mutatják. Hogy filmet nézel. Ráébredsz, hogy nem véletlenül tartott vissza a Vatikán mindenféle véleménynyilvánítást arra hivatkozva, hogy a pápa esztétikai műveket sosem minősít nyilvánosan, holott a híres meg nem erősített pápai mondat ez volt: „Így történt.”

Ez nem esztétikai minősítés...

Be kell látni, hogy a kelleténél több vér van a filmben; hogy a sok vér nem több, mint szerzői szándék. És ezzel kezdeni kell valamit.

Ha valaki templomba járó keresztény, egészen biztosan hallott már olyan prédikációt, ami arról szólt, hogy mikor a hétköznapokban mi nyomorult kis férgek szenvedünk, gondoljunk arra, hogy mennyivel többet szenvedett értünk „a Jézus Krisztus”. Ez egy visszatérő prédikációs toposz, netes mémek is keringenek erről.

Igen, a keresztények számára elsőrangú pont a vigaszlistán, hogy bárhogy is szenvedsz, Jézust úgysem tudod überelni.

Ez az oka Gibson realitáson túli vérfürdőjének.

Vagy csak az apropója. Ha egy kicsit kitekintünk, meglátjuk, hogy a kínzás nem először foglalkoztatja a szerzőt. A Rettenthetetlen gyakorlatilag A Passió előzményének tekinthető. Kísérteties a hasonlóság: a szenvedő alany kereszt alakban feszül, társai pedig csuklyában nézik. William Wallace kivégzésénél leforgatta, ahogy kibelezik a hőst; a képek végül azért lettek elhagyva, mert a próbavetítéseken nem bírták a nézők. A Passió jó alkalom volt Gibsonnak, hogy megmutassa a Rettenthetetlen kivágott jeleneteit.

Aztán ott van az Apocalypto menekülő harcosa, amivel Gibson életműve érdekes pszichológiai kórtörténetté teljesedik. Azért kórtörténet, mert a kínzások, vagyis a művészi hitelesség kedvéért beáldoz minden történeti hűséget. A Rettenthetetlen híres arról, hogy mennyire átírta a történelmet. A film feltehetőleg nemcsak a kínzás iránti érdeklődésben hasonlít kísértetiesen a Passióra, hanem ebben is.

A kínzásokról való képzelgés pszichés ügy. A keresztények szeretik ugyan felvilágosult pózban elmondani, hogy az ő istenük nem a büntető Isten, de a büntető Isten képétől valójában nehéz elrugaszkodni, és talán valahol ellentmondás is, mivel a büntetés feloldoz. Nekem is voltak kínzás-képzelgéseim, hogy egy végső ítéletnél sokáig vernek, rugdosnak, kínoznak. Előfordul, hogy az ember igazolást keres egy fejben leforgatott passiótörténettel. Ahol minden felelősség megszűnik, ahol már minden mindegy. Ahol feladhatja a küzdelmet, és átadhatja magát a csapkodó hullámoknak.

De az ilyesfajta önigazolás nem létezik. Élni kell. A kínzások csak az önsajnálat valóságtól elrugaszkodott vágyképei, egy idő után nem segítenek többet, és más segédeszközt kell keresni.


9 hozzászólás

süti beállítások módosítása