Amatőr gondolatok, kritikákkal vegyítve, az önreflexió jegyében.

Vacskamati blog

Amatőr gondolatok kritikákkal vegyítve, az önreflexió jegyében.

Vacskamati blog

2011.11.14. 01:04 S. M.

Sokáig nem írtam.

Már mondtam, hogy zavarba ejt, mikor valaki személyesen szóba hozza, hogy rátalált a blogomra. Legutóbb munkahelyen történt ez meg velem, ráadásul az illető jó érzékkel ki is játszotta a helyzetet (ami azért nagyon kedves emlék marad ;))

Ezekre a helyzetekre valamennyire felkészültem. Kiraktam például az arcképemet, és a nicknevem a monogramom, vagyis tulajdonképpen előre kiterítettem a lapjaimat. És egyszer hoztam is egy olyan szabályt, hogy minden írásom után alszom egyet, mielőtt publikálom.

Valahol mégis azt érzem, nincs feloldva egy ellentmondás. Mintha még mindig nem tudtam volna eldönteni, hogy énblog lesz-e ez, vagy sem. Ugyanis amikor írok, akkor nem mást csinálok, nem társaságban vagyok, nem dolgozom, nem vagyok elfoglalva semmi hasznos dologgal. Hanem itt vagyok, egyedül, teljesen egyedül, egy elképzelt olvasótáborral.

És az én elképzelt olvasótáborom nem olyan, mint a valós. Amikor megemlítik, hogy olvasták a blogomat, vagy csak „látták”, nem azt érzem, hogy az olvasóközönség szólított meg, hanem valaki a kulisszák mögül.

Egyszer voltam egy konferencián. Egy nagy szakmai konferencia volt, szinte véletlenül kerültem oda, senkit nem ismertem. Csupa laptop mindenhol, prezentációk, esemény, nyüzsgés. És valahol méterekre tőlem észrevettem, hogy valaki a Vacskamati blogot görgeti. Nem láttam az illetőt, semmit nem tudok róla, csak ez a kép maradt meg.

Na az a valaki az olvasóközönségem volt. Neki írok, az ismeretlennek.


szólj hozzá

Címkék: önreflexió

„Olvasd el”

2011.10.28. 12:44 S. M.

Összefoglaló

Ez a poszt arról szól, hogy ha megkérdezik tőled, hogy valamit foglalj össze, miről szól, ne mondd azt, hogy ezt nem lehet elmondani néhány szóban.

Kifejtés

Jason Friednek volt egy érdekes posztja, amiben arról mesél, hogy ha egyetemen akarna tanítani, akkor az mi is lenne. Jason Fried a 37signals alapítója, a webmunkások egyik példaképe. A cég a letisztultság, a profizmus és az elegancia egyik szimbóluma, ez jellemzi a felületeiktől kezdve a keretrendszereiken és a munkahelyi környzetükön át az üzleti modelljükig mindenüket. Az iparág „Apple-oldalán” állnak, csak mivel kisebb szereplők, kevesebben ismerik őket. De akik igen, azok nagyra tartják.

Jason Fried sokat ad elő konferenciákon, sokat ír és twittel, szavára odafigyelnek. Nem róla akarok beszélni, csak az egyik posztja érdekes itt. Ez a poszt: The class I'd like to teach.

It would be a writing course. Every assignment would be delivered in five versions: A three page version, a one page version, a three paragraph version, a one paragraph version, and a one sentence version.

I don’t care about the topic. I care about the editing. I care about the constant refinement and compression. I care about taking three pages and turning it one page. Then from one page into three paragraphs. Then from three paragraphs into one paragraph. And finally, from one paragraph into one perfectly distilled sentence.

 Folytatom az idézetet.

Along the way you’d trade detail for brevity.

Még egy kulcsmondat.

The future belongs to the best editors.

És még egy:

Each step requires asking “What’s really important?” That’s the most important question you can ask yourself about anything.

Bármi is legyen a téma. Bármi.

A szerkesztésről van szó. A Heti Válasz újságíróiskolájában is előjött a téma, valószínűleg minden újságíróiskolában előjön ez a téma, és valószínűleg sok helyen idézgetnek további szerzőktől. Ilyenkor azt ecsetelik a források, hogy a csonkítás milyen fontos, és tkp. micsoda művészet. Amikor az író vág, vagyis szerkeszt, akkor válik profivá. Amikor öncsonkítást hajt végre, amikor lemond valamiről, ott kezdődik a szerzői önreflexió. Azzal bizonyít a szerző, hogy képes a befogadó szempontjait figyelembe venni. És ez pedig nem más, mint a kommunikáció maga. Az önszerkesztéssel kezdődik a kommunikáció.

Vannak sokat beszélő emberek. Akiket nehéz hallgatni. Amikor ezek az emberek sokat beszélnek, és nem dobják át a labdát önként: nincs kommunikáció. Eszembe jut néhány konkrét név, de biztos vagyok benne, hogy minden, minden irodalmi, vagy írásban releváns létező a múltban és a jelenben a földön elmondta már ezt valahogy. Hogy a kevesebb több.

Ettől sikeres a Twitter. A korláttól. És ezért népszerűek a 5 seconds videók.

Ezt a dolgot tegnap el akartam mondani valakinek, nevezzük V-nek, aki nagyon sokat megélt már az életben, de sose mesél róla, hanem helyette mindig csak azt mondja, hogy erről akár három regényt is lehetne írni, és majd talán ír is.

Emlékszem, kiskoromban sokszor mentünk oda apámhoz, hogy miről szól ez vagy az a könyv, és sose válaszolt, azt mondta: „olvasd el”. Mert olyan jó. Egy ponton a nővéremmel realizáltuk, hogy ez minket frusztrált. Ha azt akarja, hogy olvassuk el, miért nem ad hozzáférést egy összefoglaló szinten?

Tudom a választ: azért, mert egy összefoglaló szinten szerinte hiteltelen lenne a mű. A mű csak úgy hiteles, ha elolvassák teljes egészében. Azt akarja, hogy a regény minden egyes új szava új legyen. Hogy én akarjam a művet megismerni, hogy a mű húzzon maga után.

Mégis, apám helytelenül cselekedett, amikor azt mondta csak: „olvasd el”. A világ nem így működik. Tudja a kérdező is, hogy nem a mű eredeti pompájában fog neki megmutatkozni, ha összefoglalják neki, miről szól. Ő csak egyszerűen, tét nélkül szeretne hozzáférést a műhöz egy kezdeti szinten. Ahogy a magyar néző felirattal vagy szinkronnal néz egy filmet. Más reprezentatív szinten. Vagy ahogy a népek egyszercsak anyanyelvükön kezdték olvasni a bibliát, mert latinul nem fértek hozzá. Vagy ahogy az Apple termékek közel hozták a számítástechnikát az egyszerű emberekhez. Mindig ott voltak a prüszkölők, hogy hát ez az eredeti mű meghamisítása, meg az IT szakma felhígulása.

Megtagadni a hozzáférést más reprezentatív szinteken, mint ami az eredeti, csak nagyon-nagyon ritka esetben legitim. Szerintem leginkább akkor lehet az, mikor majdnem biztos, hogy a befogadó az eredetit is megkapja majd, és az információ azért van visszatartva, hogy később teljes pompájában debütálhasson. Egy mozibemutató előtt például. De mi azokat a műveket, amikről érdeklődtünk apámnál, talán néhány kivételtől eltekintve, sose olvastuk el. És V se fogja megírni a regényeit egyhamar.

Úgy érzem, a legtöbb esetben jobb engedni, és a helyi, pillanatnyi kommunikációs igényeket kiszolgálni. Amikor V megtagadja, hogy az életéről meséljen néhány szóban vagy mondatban, akkor szerintem egy szükségtelen falat emel közénk. Nem azért, mert „nem lehet” összefoglalni, össze lehet. Meg hogy ez olyan, mint egy „vallási kérdés”, nem olyan. Össze lehet foglalni, és akkor ott helyben kiszolgálsz, elvonatkoztatva az ambícióktól. Nem muszáj persze kiszolgálni, de lehet.

Én ilyenkor Jason Friedre gondolok. Meg az egyetemen volt egy filozófia tanárunk, jófej srác volt. Gyűlölte a beadandókban lévő mellébeszéléseket, és kikötötte, hogy a félévvégi írás a tételmondattal kezdődjön, utána jöjjön címben az, hogy „Kifejtés”, és utána lehet rizsázni. Ilyen a tudományos anyagok formátuma. Szinopszissal kezdődik. Amikor a szakdolgozatomat védtem, azt hittem, rögtön a részletekre fogunk térni, de a védés mindkét szak esetében azzal kezdődött, hogy foglaljam össze a mondandómat.

Hozzászoktam ahhoz az alázathoz, hogy a helyi kommunikációs igényeket újra és újra kiszolgáljam. El kell tudni vonatkoztatni az „eredetitől”.

Az igazi referenciák sosem egymagukban állnak.

Azért írtam meg ezt a posztot, hogy ha legközelebb egész véletlenül szóba kerülne a téma, mondhassam majd V-nek, hogy „én már elmondtam ezzel kapcsolatban mindent a blogomban. Olvasd el.”


szólj hozzá

Improvizációk

2011.10.22. 13:50 S. M.

Az elmúlt időszakban felgyűlt néhány improvizáció, amiket itthon készítettem a digitális zongorámon. Ezeket helyezem most itt el a blogon.

Nem kell nagy dolgokra számítani. Ezek vázlatok, inspirációk. Nem vagyok zeneszerző, se képzett játékos, se művész. Csak azért publikálom őket, hogy jobban megismerjem magamat.

A legtöbb darab valamelyest le van kerekítve, de van olyan is, ami csak egy csonk, és csupán néhány ismétlés után lett rögzítve.

No1.

Az 1-es számú darab. Azért 1-es, mert az első, amit a hangszer beszerzése óta felvettem. Azt hiszem, inspirált benne Clint Mansell filmzenéje a Moonból (0:45-től).

No6.

Ez egy furcsa darab. Az első része, a lá-ti/ti-dó/dó-ti/ti-lá alap már évek óta megvolt, és valamiért megszerettem. A dallam, ami erre az alapra felcsendül, is régen megvolt, de gyakorlatilag csak azért lett, hogy legyen valami. Ez hallatszik is rajta. Ebből azonban valahogy kiprüntyögi magát egy ívre, tétován felmászik egy felső alaphangra, és 0:49-nél onnan kezd visszacsorogni skálaváltással (dallamos helyett természetes moll). Ezt nagyon beszédesen lehet játszani.

A darab többi részét nemrég tettem hozzá.

No7.

Ez egy csonk, és első játékra lett felvéve. Nagyon megszerettem a hangzásvilágát, és B is értékelte, ő hallotta először, és eddig egyedül. Az eleje egy éjszakai hangulat. Az ütemtelen felvezetés 0:32-től véletlenül egész jól kijött. Olyan, mint egy kérdés, ami lassan átfolyik valamiféle múltba révedésbe. 1:10-től aztán a révedés megfogalmazott formába áll. Az improvizáció tovább tart, de azt levágtam, mert szétesik.

No8.

Olyan, mint egy kivirágzás, vagy inkább mikor a mélyben megindulnak folyamatok. Szeretik, mert vidám. Az erősebb ismétléssel kifejezetten mozgalmas tud lenni. A ré-fáá-mi-mii betoldás líraian megakasztja a lendületet, mint egy sebváltó. Az ismétlés után aztán kiszabadul a történet, és csak egy redukált vonalvezetéssel szállunk az égen a varázsszőnyegen.

No13.

Nagyon szomorú, kerek darab, egyben az egyik legszebb. Egy felvezető és egy válasz résszel, erősítő ismétléssel. Ezt a darabot vagy nagyon szépnek tartják az ismerőseim, vagy azt mondják, hogy nem szívesen hallgatják a szomorúsága miatt. Tény, hogy amikor született, akkor valamitől búcsút intettem magamban. Ennek egy kezdeti próbálkozását is közzéteszem. 

No15.

Tavaszias hangulatú. Szokták szeretni. Pontatlan a játék, nem egyengettem ki a szerkesztőben, de még éppen élvezhető. Itt kaptam rá a páratlan-páros ütemváltásokra (0:52-től 6/8-ról 8/8-ra, majd 1:00-nál vissza, majd 1:25-nél végleg páros). Itt is van kiszabadulás.

No16.

Ez egy furcsán, hosszú vajúdással született darab, és felemás is az érzésem vele kapcsolatban. Az egész egy dühös zongoraverdeséssel kezdődött, ami az 1:13-nál lévő részt kitermelte. Ehhez azonban kellett körítés és befejezés. Innentől az alkotás további folyamata mesterséges hozzávalógyártás volt. Egy teljesen más hangulatú témát kreáltam, aminek volt egy koncepciója, de nem az említett részhez vezetett. Ehhez a tételhez aztán minden átmenet nélkül hozzátoldottam az ezzel a darabbal kezdődő lírai részt, gondoltam, milyen jó ötlet ez. De ez is “legyen valami” alapon született. Ráadásul az egész nehezen is volt kijátszható, nincs is kiegyengetve se.

Aki meghallgatta, az értően le is húzta, így az első részt ki is vágtam.

Így megmaradt az itt hallható második, lírai dallamokat és az eredeti heves szakaszt tartalmazó kerekebb egység, amiben minden dallam ugyanolyan befejezéshez torkollik. Mivel a dolog kissé mesterségesen született, olyan nagyon nem is kötődöm hozzá, mégis valahol jónak gondolom. Van benne egy kis Hattyúk tava (0:24-től), egy kis behatás a Bourne-filmekből (1:16-tól) (a Bourne-videót nem biztos, hogy jól linkelem, mindenesetre nekem határozottan ennek a filmnek a témája járt a fejemben), és egy kicsike a Rettenthetetlenből (2:39-től 2:50-ig).

No17.

Az utolsó eddig. Ebben nem találok konkrét külső hatást. Metronómra játszottam. És csonk.


szólj hozzá

Címkék: zene improvizáció

Boldog vagyok

2011.07.17. 14:39 S. M.

Ez most egy félórás poszt lesz.

Ez most nem az összegzések ideje, bár egész véletlenül a nyakamba hullott egy évforduló. Mindenesetre gyors riportnak szánom.

Amikor a címbeli kifejezést felírtam az iwiw lapomra, onnantól kezdve jelentés nélkülivé vált ez a mondat. Hiába mondom többet, hogy boldog vagyok, nem vagyok az, ellenben boldogtalan sem. Én is előszeretettel kérdezgettem ezt a megválaszolhatatlan kérdést sokaktól, mára már leszoktam róla.

Ugyanilyen a "Hogy vagy?". Amire illik azt válaszolni, hogy "Jól, köszönöm.", valójában viszont sehogy nem vagy. Vagy, és kész.

Az élet egyik oldalán fogyasztók vagyunk, a másik oldalon szolgáltatók. Úgy is lehet mondani, hogy építők meg rombolók. Katolicizmus! Gyakran mondják, hogy ha elveszed a vallást, tegyél a helyébe valamit. Nekünk legalább van katedrálisunk, de ti, ateisták, csak romboltok.

És a mainstream válasszal ellentétben én azt mondom, igen, rombolunk, de ez nem feltétlenül rossz. Ugyanez a vád a liberalizmussal szemben is, hogy rombol. Az ateizmus demoralizál. A mainstream válasz az, hogy nem, nem demoralizál, én meg azt mondom, bizonyos értelemben demoralizál, de ha demoralizál is, az nem feltétlenül rossz.

A katolikusok boldognak képzelik magukat, mert építők. Ők a dogmából épült katedrális építőkövei. Ők adnak, ők szeretetszolgálat. A fogyasztók a másik oldalon pedig vesznek. Fogyasztanak. A templomi prédikációk tele vannak alig burkolt megvetéssel a fogyasztói társadalom irányába. Persze ilyen tömjénfüstös terminológiával, mint "világiasság".

A fogyasztói társadalom, szép szó, pedig boldognak képzeli magát, mert ő fogyaszt. Fogyasztás = rombolás.

Szóval van két csoport. Az egyik boldogságot lát a komfortban, a másik boldogságot lát a diszkomfortban. Valószínűleg azért, mert ezzel mások komformját segíti elő, de a jóég tudja.

Szóval ha elesel valamitől, a fogyasztás/rombolás boldogságától meg vagy fosztva, de rögtön belépsz egy másik klubba. A sikertelenek klubjába. A háttérben meghúzódók klubjába. Ideológiát is gyárthatsz mellé, bár ha kellően intelligens vagy, nem fogsz. De tudni fogod, hogy elesni a fogyasztás örömétől, még ha nem szándékosan is, valld be, nem szándékosan: valahol valaminek az építését jelenti. Ez az ígérgető inspiratív érzés meg fog csapni.

Szerintem ez a szembenállás a gén-mém szembenállás. A genetikus sikertelenség memetikus sikerré válik.

E képlet szerint én mindig boldog vagyok, és mindig boldogtalan. És a két klub között átjárogatni nagyon érdekes, kimerítő, egy narratív motor, állandó kérdés lesz az életed így. Rombolás közben bevillan, hogy építő vagy, építés közben, hogy romboló.

Van, aki meg tud teljesen feledkezni a másik klubról. Én nem az a típus vagyok. Én az a típus vagyok, akiben az egyik klubban járva mindig ott ég a másik mécsese.

Így az élet állandó siker és sikertelenség is egyben. Állandó boldogság és boldogtalanság. A semmiben járkálunk, mit azokban a számítógépes játékokban, ahol a pályáról el lehet emelkedni, és a fal mögé lehet nézni, meg a textúrázott égbolt fölé lehet repülni.

Szóval ez egy ilyen kétirányú exploráció.

Azért, most így belegondolva... én a genetikus sikerre hajtok. Fogyasztó vagyok, liberális, romboló, ateista, aki tiszteli a másikban a karján viselt aranyórát. Csak jó tudni, hogy sikertelenség esetén ott vár egy másik világ. Nem, nem a mennyország. Hanem egy másik történet.

Én egy zseni vagyok.


szólj hozzá

Facebook

2011.06.20. 02:35 S. M.

Csá mindenki,

Ezentúl a blogom kommentrendszerét felváltja a facebook. Vettétek az adást?

Akkor csá,
vacskamati főszerkesztő úr.


komment

süti beállítások módosítása