Amatőr gondolatok, kritikákkal vegyítve, az önreflexió jegyében.

Vacskamati blog

Amatőr gondolatok kritikákkal vegyítve, az önreflexió jegyében.

Casting minden (2008)

2011.01.30. 23:25 S. M.

Tegnap láttam ezt a filmet, Casting minden, mikor véletlenül tévé elé kerültem. Csók Kern és Oláh közt, mi? Millió dolláros bébi, mi? Csinibabás vágással, mi? Puskás Peti, mi?

Elszomorodtam, hogy ez a film létezik. Ahogy Tímár koncepciótlanul újrahasznosítgatja a csinibabás vágási stílusát. Ahogy Kern Clint Eastwoodot próbál játszani. Miért?

Hilary Swank egy szerethető főhős, Oláhnak se alakja, se modora, se mozgása, se nőiessége (szánalmas az a kis nőies félátlátszó hosszúujjas kosztüm is, hogy takarja a gigatetkót a karján, nagyon átlátszó, minden értelemben), se színészi képessége nincs. Eminemnél bejött, hogy magát játssza a 8 mérföldben, Oláhnál nem, mert Oláh személye egy kiállhatatlan nulla, csak azt a gesztustalan flegmaságot tudja áthozni a vásznon, mint ami. A Sorstalanság Köves Gyurija jutott róla eszembe, pont ilyen volt. Árad belőle a társadalom felé irányuló megvetés. A nulla empátia, a nagybetűs közöny, ez valami magyar dolog, ennek nyoma sincs a Millió dolláros bébiben. Őszintén szólva, undorodom ettől. (Lehet megvetni a társadalmat, de legyen annak oka is.)

Szánalmas az egész ócska, bóvli provincializmus és ízléstelenség. Idétlen Oroszlán Szonjástul, mindenestül. A versenyzők koreográfiái túlzottak, nem is lehet úgy énekelni.

Ez Tímár Péter, a magyar Bollywood apostola.


szólj hozzá

Címkék: filmkritika

Üvegtigris 3 (2010)

2011.01.16. 23:40 S. M.

Öröm látni, mennyire ráéreztek, hova és merre kell lépni egy harmadik résszel.

 

A második rész tipikusan vacak, fokozó típusú folytatás volt, legalábbis e harmadik fényében: a helyzetkomikumot sűrítették, a zsáner gerincéhez (dramaturgiájához) viszont nem nyúltak hozzá, maradt az egy-helyszín apró történetdarabkákkal (amikből szinte semmire nem emlékszem) dolog. Itt azonban ezt teljesen elhagyták. Egy nagy történetet írtak, és a karaktereket bevitték a társadalomba. Ügyeletesként persze két szereplő tartja a frontot az Üvegtigris helyszínén is.

A szkript kifejezetten igényes, kimunkált, van íve (magyar filmnél ez sajnos ritka sztem) miközben a helyzetkomikumokra kellő fókuszt enged, és hagyja azokban kibontakozni az improvizatív jellegű jeleneteket. Aki ismeri a Beugró című műsort, annak nem tud nem eszébe jutni egy-egy résznél, hogy Rudolf ottani heti brillírozásai mennyire edzésben tarthatják őt. A szövegek/beszólogatások néha olyannyira rögtönzöttnek tűnnek, hogy alig tudom elképzelni, hogy ez kitalált volna. Ezt a kiérlelt, mégis merész letisztultságot se az első, se a második részen nem éreztem. Elég csak arra gondolni, mikor a végén az ügyvéd mondogatja a társaságnak, hogy többé a szeme elé ne kerüljenek, de az egész olyan furán/hosszan jön ki, megszakítva a mobilos felvétellel, hogy utána szinte várjuk, hogy Csoki beszóljon valamit, az viszont csak annyit mond: „Mit mond?!” – és ez pont így volt jó. Ezt előre nem tudom, hogy lehetett volna megírni.

Ezzel a harmadik résszel mutatták meg igazán, hogy a zsáner mennyire termékeny. És a történet az, ami megtermékenyítette. Dehát ez minden jó alkotásnál alkalmas tételmondat. Itt csak annyi az észrevétel, hogy a második rész zsákutcájára jobban rávilágított: történet nélkül túl nagy volt a teher a karaktereken. Amelyek így, hogy nem önmagukért vannak, tökéletesen működnek, és zseniálisak. Csokitól Gabenen át Cingárig.

A színészek frenetikusak, Csuja, Gáspár, Szarvas és Reviczky – észvesztően jól össze van hozva ez a felállás, klasszis alakítást nyújtanak. Kamarás nagyon tehetséges és felkészült színész, gond nélkül beilleszkedik (mellesleg szintén bizonyított a Beugróban), Szabó Erika pedig szimbólumként van jelen a filmben, a szerepe nem adott alkalmat a vérbeli játékra. Besenczi Árpád jelenetei óriásiak, szintén „megtermékenyítette” az, hogy a rendőrszál beépült a narratívába. Nem hiányzott mellőle Selmeczi, de aki ismeri a történteket, az láthatja hangsúlyosnak, hogy Besenczi egyedül van. És ha már itt tartunk, szimpatikus feliratban ajánlották fel a végén a filmet az elhunyt színésznek.

A befejezés (a lány beül az autóba) visszahozza a nézőt a földre, és ebben van mondanivaló. Lehetne erről is elmélkedni, Spielberg Terminálja jut eszembe, ez a fajta szomorkás/realista be nem teljesültség tulajdonképpen paradigmatikusnak (~kötelezőnek) is mondható. Olyan, mintha tapintatosan kivezetné a nézőt a moziból.


szólj hozzá

Címkék: filmkritika magyar film

Vasárnapi ateista

2010.12.09. 00:37 S. M.

Nem erről a témáról akartam írni a következő posztot, de a szokásosan hektikus blogvezetésem szokásos hosszú szünetét most egy apropó töri meg, és apropóból sokkal könnyebb írni, mint előre tervezetten.

Egy ismerősöm, nevezzük A.-nak, keressett meg azzal a kérdéssel, hogyan viszonyulok mostanában a valláshoz. A mondandómról itt számolok be, de elsősorban neki válaszolva.

Gyakran előjön vallásosaknál és nem vallásosaknál, hogy valaki vagy legyen igazán vallásos, vagy ne legyen egyáltalán az. „Vagy vegyük komolyabban, vagy ha nem, akkor lépjünk még egy lépést hátrébb” – írja A. Sokszor prédikálnak is erről, sokszor úgy állítják be a két véglet közti tartományt, mint a langyos, középutas, megalkuvó tábort. Nem ritkán ők a legrosszabbak, a végletek szeretik magukat egy felsőbbrendű oppozícióba helyezni, a másik véglettel szembenivel felsőbb rendűbbe: a középutasokkal, ők az igazi antitest. Barsi Balázs „kétszintes kereszténységről” beszélt, ugye van az igazi, és vannak az alkalmiak, akik vasár- és ünnepnapokon keresztények, a többin nem. Konformisták.

Na hát kérem szépen, én jelenleg éppen ilyen vagyok. Semmilyen. A legrosszabb típus. Bár megmondom, hogy ateista vagyok, de hímezek-hámozok, hogy azért a templomokat én sem rombolnám le. Meg istenérzetről beszélek, meg hagyományról. Pedig valaha én is úgy gondoltam, hogy nincs rosszabb, mint a langyos kereszténység.

Keresztszülő vagyok. Keresztapuka. Hogyan lehetek keresztszülő ateistaként? Akkor kértek még fel, mikor hívő voltam, utána tértem ki. Kínos helyzet, nem?

Elvileg annak kellene lennie, de az élet valahogy minden okoskodást felülír. Amikor az unokahúgom úgy szalad elém, hogy „kereszpapa!” akkor – bár egy pillanatra megzökkenek –, nem akarok, és nem is tudok zavarba jönni. Nem mindegy, mi vagyok? A szeretet felülír minden aggodalmat. És ha nem lenne szeretet, akkor meg annak a hiánya írna felül mindenféle akármilyen komolyan vett keresztszülői szerepet.

Persze engem is elgondolkoztat, hogy mit is kell mondanom nekem annak a kislánynak.

Itt lép be a képbe az, amitől egy keresztényt kiráz a hideg: hazudok. Ha elém rak egy Jézus-bábut, akkor nem fogom neki azt mondani, hogy Jézus nincs. Eljátszom, mint aki hisz a mesében.

Álszent disznó volnék? Ha álszent disznó vagyok, akkor ti, keresztények is álszent disznók vagytok, amikor azt mondjátok a gyerekeknek, hogy a Mikulás rakta a csokit a csizmába, és minden szülő álszent disznó, amikor a kis herceg bolygója felé mutat az ablakon keresztül a gyerekaltatásnál.

A gyerekeket ámítani mesével: szabad. Az ámítás a gyerekek nyelve. Ebből tanulják meg remélni, hogy az életük több, mint programozott tevékenység: történet. Ez az észlelésünk alapja. A barbibaba a gyerek karjában, amit mindenhová magával visz, arra való, hogy mindig legyen nála egy kis történet, valami állandó, az élet sorvezetője.

Az élet minden okoskodást felülír. Keresztény vagyok. Hagyományból keresztény. A hagyomány a legszebb dolog a világon: összetart minket. Elsősorban a generációkat. Soha ilyen bennsőséges adventünk nem volt még a szüleimmel, mikor esténként adventi dalokat éneklünk a tévére kirakott, letöltött kottákból. Úgy, hogy egyikünk „elvileg” ateista. Azért mondom, hogy „elvileg”, mert kit érdekel? A hagyomány az, ami működik a vallásunkban. A hagyomány az, ami átélhető anélkül, hogy az ájtatoskodás felé ácsingóznánk, szépen lehajtott fejjel.

Éneklés után gyakran nevetünk az egyik adventi dal hülye szövegén, mondtam már? Mindennek megvan a helye és ideje. Nem tud annál élőbb lenni a szeretet, mint mikor ellentétes elveket ível át. Szeretetidőben szeretni kell. Vitatkozóidőben pedig vitatkozni.

Ha ezt a szabályt betartjuk, megmenekülünk az elvtelenség vádjától, holott elsőre annak látszunk. Tudni kell, világosan és egyértelműen tisztában kell lenni, mikor van meseidő, és mikor valóságidő. Meseidőben az összetartozás a lényeg, sorvezető a gyereknek, béke a generációkkal, valóságidőben pedig a valóság: hogy nincs isten. Hogy a mese, az mese. Tudni kell, mikor vagyunk a moziban bent, és kint.


4 hozzászólás

Címkék: ateizmus

Rendhagyó poszt

2010.11.01. 14:12 S. M.

Mostani posztom egy rendhagyó poszt lesz. Semmi érdekeset nem közlök, csak írok. Ilyen egyszer használatos, eldobható típusú poszt. Írok, mert írni akarok.

Ezt a szép nagy fehér területet betöltöm szöveggel. Hatalmam van betölteni. Az én fehér területem, az én betűim kerülnek ide. Nem érdekel, ki olvassa, az se bánt, ha senki. Én én vagyok, ez pedig az én blogom. Behúnyom a szemem, és elterülök az írás gesztusának lágy ölében, nincs javítás, nincs szerkesztés, csak közvetlen továbbadás. Ahogy jönnek a foszlányok, úgy mennek ki sebesen, megtisztítva a beleimet. Az én drága beleimet. Tárgy nélkül rebben a szó az idő alagútjában. Istenem, végre valaminek a része vagyok, nem az alkotója.

A harmadik bekezdéshez érkeztünk. Meleg van itt benn, kint meg hideg. Következő posztjaimban lesz szó egy zeneműről, kereszténységről, ateizmusról, rólunk, emberekről, hogy hogyan éljük meg a világot. Lesz szó egy teológusról is, meg még ki tudja miről.

Leértem a csúszdán. Sok a gondolat állandóan a tevékenység fölött, mire kiírnám őket, már újabbak tornyosulnak fölé, ebből pedig egy zavart kóválygás tud kerekedni. Fel kéne tápászkodni. Ez a zavart kóválygás ez a blog. És ez a poszt koccintás erre az improvizatívan zavart kóválygásra.

A jó írás olyan tevékenység, mint kikaparni a gesztenyét a föld alól. Gesztenye, föld alól.


komment

A csodákról, avagy mennyi ideig fade-elt ki Jézus mennybe menetelekor?

2010.10.10. 21:01 S. M.

Jézus Krisztus felment a mennybe. Egy mezőre vonult ki tanítványaival, azok körülállták őt, ő pedig felment a mennybe. Ugye? Elemelkedett a talajtól, és folyamatosan mozgott felfelé.

A kérdésem az, mennyi ideig tartott Jézus eltűnése? Angolul, és IT-s szaknyelvekben fade-elésnek hívják, amikor valami fokozatosan elhalványulva tűnik el, például egy film utolsó néhány másodperce. Feltehetően Jézusnak is volt egy fade-intervalluma.

Senkitől sem fogok választ kapni, de különböző okok miatt. Egy racionális ember azt mondja: "nem tudom". Egy vallásos pedig azt: "ez egy rossz kérdés". A csodákkal kapcsolatban a részletekre való rákérdezés egy vallásos számára mindig valami nagyon kínos dologba való beletenyerelés. A csoda ugyanis mindig csak úgy működik számunkra, befogadók számára, akik olvassák a csoda leírását, ahogyan az le van írva. A leírás szintjén. Közelebbről megnézve viszont olyasmit élünk át, amit oly gyakran a hétköznapokban: távolról szép, közelről csúnya – mindenki ismeri ezt az érzést –, csak itt a rációnkban, a logikai gondolkodásunkban éljük ezt át: valami abszurditás szivárog a képbe.

A csodát nem tudjuk megnézni közelről, pusztán kérdéseket tehetünk fel. A kérdéseink viszont behatárolják a lehetőségeket, ezáltal valamiképp mégis felvázolják a csodás esemény részleteinek körvonalait.

Kellett lennie például egy pontnak, ahol Jézus már nem volt látható, a madarak számára sem. Feltehető a kérdés, hogy milyen magasságban volt ez a pont. Mi volt Jézus tudatával ekkor? Mit élt át? Mennyi ideig tartott a testének az elhalványulása? Fázott-e a magasban? Amikor még csak 5-10 méter magasban volt, a ruhája alá láttak-e a tanítványai? Hogy tartotta a kezét?

A kérdésekből lehet következtetni. Látszik belőlük, hogy ez a dolog racionálisan nem működik. Nincs értelme. Ha egy mai erős távcsővel nyomon követtük volna Jézus mennybe menetelét, akkor vagy az történik, hogy látjuk Jézust kifade-elni, vagy az, hogy Jézus kimegy egészen az űrbe, de az meg további problémákat vet fel. Akárhogyan nézzük: ez a dolog, amit "mennybe menetelnek" nevezünk, nem működik, ha közelebbről akarjuk megnézni. Csak úgy működik, ahogy a leírásban olvassuk: a leírás szintjén.

Mi az, ami nem működik még, ha közelebbről megnézzük? A szivárvány és a délibáb.

És mi az, ami csak a leírás szintjén működik? A metafora, a legenda, a János vitéz. A poetikus beszéd.


5 hozzászólás

Címkék: ateizmus

süti beállítások módosítása